A zen kalligráfia (shodō, 書道)
„A iaido olyan mint a zen, amely nagyon divatos,
de a zen-t gyakorolni egyáltalán nem az.”
(Kozsuharov Ognjan „Iaido Seitei” című művéből)
(For the English version please click here)
Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a japán művészetek lényege és ereje a buddhizmusban gyökerezik. Amikor megérteni igyekszik az ember a különböző „Utakat” Japánban, amelyeket a zen buddhizmus hat át, arra ébred rá, hogy mélységeiben mindegyiket hasonló, sőt ugyanaz a szellem hatja át. Ez természetesen igaz az íjászatra, a tusfestészetre (benne a kalligráfiára), a színjátszásra, a táncra,a teaszertartásra, a virágkötészetre és a kardvívásra is. Mindez azzal magyarázható, hogy a zen elsősorban nem spekuláció, hanem tapasztalás. Megismerés, amelyhez többel járul hozza az intuíció, mint az értelem.
Az íjászatban ez akkor jelenik meg, amikor az íjász maga lesz a lövő és a céltábla. Önmagát célozza meg. A lövés íj nélküli lövés lesz, a vég válik kiindulóponttá, és ezzel a kezdet beteljesüléssé válik. A művészetet nélkülöző művészet lesz így, az íjászat pedig mozgás nélküli mozgás. Megvalósul a zen.
A kardvívás kapcsolata a zennel nagyon hasonlatos az íjászatéhoz, az elveket tekintve mindenképpen. Takuan Sōhō (沢庵 宗彭), zen mester volt az, aki az 1600-as évek elején végérvényesen összekapcsolta a zent és a kendōt. Magyarázatainak egyik fontos eleme a „mozdulatlan elme” feltárása, amely mindenre szabadon képes reagálni. Ez a szabad- vagy spontán reagálás az, amely a zen kōanok kérdésre adott válaszait jellemzi, ez az, amely győzelemre viszi a harcost. A másik – zen és általában véve a harcművészetek közti – azonosságra Taisen Deshimaru (弟子丸泰仙) mutat rá, amikor úgy fogalmaz, hogy mind a kettő nem más, mint az ember harca önmagával. Valamint mind a kettő olyan, amelyet intenzíven és teljes odaadással kell gyakorolni „amíg meg nem halsz”.
A teaszertartás annyira szorosan kötődik a zen buddhizmushoz, hogy egyenesen belőle fakad. Konkrétabban a zen teaáldozatból fejlődött ki. Eredetének a szerzetesek közös teázásait tekintik Japánban, sőt később az első teamesterek is zen szerzetesek voltak. A 15-16. századtól lehet teaszertartásról beszélni, amikor japán mesterek – mint Murata Shuko (村田珠光) vagy Sen no Rikyū (千利休) – tökéletesítették és esztétikai élménnyé emelték a teázás művészetét. A teamester is több szeretne lenni a puszta művésznél, szeretne eggyé válni a művészettel. Cél a teljes azonosulás. A teamester úgy azonosul saját művészetével a teával, ahogyan az íjász azonosul a céllal. Nincs éles határ szellem és kéz, cselekvés és nem cselekvés között.
Az ikebana a teaszertartásokkal egybefonódva született meg. Eleinte a teamesterek művészetének lehetett tekinteni. Az ikebana értéke abban rejlik, hogy azon túl, hogy az ember szépérzékét simogatja, képes ráébreszteni arra, ami maga a természet. A nyugati virágkötészettől az különbözteti meg, hogy felépítése nem tömegszerű, inkább olyan, mint a kalligráfia ecsetvonásai. Környezetével szerves egységet alkot. Ha egy teamester készít egy ilyen művet, akkor az gyakran csak ott éri el a megfelelő hatást, ahova tervezte.
A kalligráfia is összefonódott a buddhizmussal, miközben attól úgymond függetlenül is működött. A hosszú évszázadok során számtalan kalligráfia iskola jött létre, és számos iskola tevékenykedik ma is. A tanítási stílusban, a haladás lépéseiben nincs olyan nagyon lényeges különbség az egyes iskolák között, ahogy mondjuk az egyes vonások elkészítésének mikéntjében sem. A különbségek sokkal inkább abban lelhetőek fel, ahogy egy-egy kanji (vagy kana) megformálása történik. Ha például megfigyeljük azt az iskolát, amelyhez a Hangarii Shorakukai (ハンガリー書楽会) is tartozik, láthatjuk, hogy a „vízszintes” vonalakban egy finom törés látható. Ez egy nagyon markáns jellegzetesség.
A zen kalligráfia ilyen jellegzetességekkel nem rendelkezik. Sőt azt lehet mondani, hogy abban rejlik jellegzetessége, hogy nincs neki. Ha megnézzük a zen szerzetesek kalligráfiáit, vagy azokat a műveket, amelyeket egyértelműen a zen ihletett, akkor nem igazán a hasonlóságokra, sokkal inkább a különbségekre lehetünk figyelmesek. Persze vannak stílusok a zen szerzetesek kalligráfiáiban is, mint az Ikkyū Sōjun (一休宗純, 1394-1481)nevéhez köthető híres Daitoku-ji (大徳寺) stílus. Ikkyū volt a kolostor egyik apátja, amely kolostor a zen központi helyének számított. Ez a stílus sokáig uralkodó volt, majd az Edo-kor korai időszakában újra fel lett támasztva. Jellemzője, hogy a tompa és száraz az ecsetkezelése, különösen figyelemre méltó, ahogyan a „repülő fehérek” megszakítják a fekete tus felületét, és spontán nyitottsággal látják el az ecsetvonásokat.
Nem ritka, hogy alkalmanként olyat hallunk mestereinktől, hogy ahogy készítjük a kalligráfiát a harából (腹) vagy tandenből (丹田) indítsuk a mozdulatot. Ez a gondolat a zenből, sőt a még ősibb kínai orvoslásból fakad, és ez a pont a test energiaközpontja, körülbelül a köldök alatt két ujjnyival a test belsejében. Ez az a pont, ahonnan a kardvívó mester indítja mozdulatát, ez az a pont, ahova a susokkan légzés közben figyelmünk irányítjuk. A belső energia, a ki (気) erről a helyről képes áthatolni az ecseten keresztül a tusba és a papírral. Ez az erő pedig megjelenik a kalligráfiákon, úgymond átsüt rajta, ahogy szemléli az ember. Ezt nevezik bokkinak (墨氣 vagy 墨気), a tus erejének.
Úgy tanítják, hogy a zen kalligráfia kiterjed az ecsetkezelés más formáira is, ezzel túlmutat más kalligráfia irányzatokon. Egy kifejezés az ecseten keresztül, amely egyetlen vonásban, egy ensōban (圓相), vagy egy tusképben is megjelenhet.
A zen kalligráfia arra törekszik, hogy a „nem-elme”, a mushin (無心) állapotot megjelenítse, ebben tér el a többi kalligráfiától. Az igazi teremtés ebből az állapotból jelenik meg, amely túl van minden gondolaton, elváráson és érzelmen. A mushin mellet a shōnen sōzoku (正念承續) a buddhizmusban „igazi gondolatnak” nevezett állapot az, amely szintén realizálásra kerülhet a kalligráfiában is. Ebből a shōnen szó a „teljes koncentráció állapotát” jelenti, míg a sōzoku a „szabadon folyó folytonosságot”. A nagyság ugyanis nem érhető el tudatos erőfeszítéssel, csak ezen állapotokon keresztül, amelyek mentesek a gondolattól, ideáktól, mindazoktól a dolgoktól, amelyek eltérítenék az elme figyelmét.
Ma majdnem az összes kalligráfia iskola kitér arra, hogy az alkotás a tudatos koncentrációból szülessen, és a művészi teljesség koncepciójaként jöjjenek létre. Ennek ellenére ritkán születnek igazán élő művek. Ezzel szemben a zen mesterek alkotásai mindig a „nem elme” állapotából kelnek életre, amely állapot teljes koncentrációt hoz létre. Ezért vannak tele ezek a munkák vitalitással, a formáik frissek és eredetiek. Sen no Rikyū (千利休, 1520-1591) zen mester, a teaszertartás alapjainak kidolgozója, úgy tartotta, hogy nem lehet semmi más, csak egy kalligráfia, amely tárgyként bemutatásra kerülhet a teaszobában. Nem fért kétsége ahhoz, hogy csak olyan művészet tudja az elmét a megvilágosodás felé irányítani, amely képes kifejezni a zen vitalitását. Felismerte, hogy a kalligráfia szükségszerűen követi a magas szintű spiritualitást. Egy tisztán manifesztálódó vonás nem festhető meg másképpen, mint tiszta szívvel és igaz együttérzéssel. Egy ilyen vonást nem lehet meghúzni megbolydult tudattal. Egy olyan kalligráfia, amely mélységet sugall létrehozhatatlan megmunkálatlan tudattal és sekélyes tapasztalatokkal. Ahhoz, hogy egy kanji sugározza és felmutassa a mély jelentést az ember tudatának el kell érje az egység állapotát, és az egységet a szó jelentésével. Erre csak az képes, aki elérte a „nem elme” állapotát a meditáción és megértésen keresztül. Éppen ezért a tanítványnak folyamatosan gyakorolni kell, amíg el nem felejti az ecsetet és nem képes a vonásra koncentrálni. Még az ecsethez sem szabad ragaszkodni. Arra kell koncentrálni, ami éppen a papíron történik. Sok esetben az emberek elvágják a koncentrációjuk fonalát miközben valamivel foglalkoznak. A kalligráfiában ez leggyakrabban akkor történik meg, amikor egy vonást vagy írásjegyet befejeznek. Amikor a folyamatosság létrejön, akkor minden teljesen zavartalanná, békés öntudattá és tudatossá válik. Ahogy minden írásjegy láthatatlan egymáshoz kapcsolódik, megtörténik a ki töretlen lüktetése és ezzel az egység is létrejön.
Az ecsetvonások az ürességből jönnek létre, a kalligráfia vonásai az ürességből emelkednek ki abban a pillanatban, amikor az ecset a papírhoz ér. Az ecset úgy kezdi útját, hogy a papír felé mozog, azzal a szándékkal, hogy létrehozzon egy vonást, így már magában az érintésben benne van a vonás, ahogy a papírhoz ér. Majd munkája végeztével, a vonás elkészültével az ecset lassan visszavonul, hátrahagyván az érzelem árnyékát, és az elmúlás éberségét. A vonáson át az ecsetnek töretlen koncentrációval, egyenletesen kell mozognia.
A modern kalligráfia iskolákra jellemző, hogy sokra értékelik, ha a kanji jól kivitelezett, és kellemes ránézni. A zen kalligráfiában, az olyan iskolákban, mint például a Hitsuzendō (筆禅道), arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kalligráfia energiával, vitalitással legyen életre hívva. Egy ilyen írásjegy nem tudatos erőfeszítés eredménye, hanem koncentrált egységességé, amelyben elfelejtjük az „én”-t. Ezen állapot az elmélyülés, japánul sammai vagy sanmai (三昧). A régi mesterek talán mind a megvilágosodásra törekedtek, és nem volt ilyesmi különbség. Az esztétikus szépség koncepciója azonban a zen kalligráfiától a mai napig idegen.
A Hitsuzendō iskolában van két olyan gyakorlat, amely szintén a zen buddhizmus hatása. Az egyik a Yōki-hō, vagyis a ki fejlesztése és bemelegítés, és a Kūsho, vagyis levegőbe írás. A Yōki-hōt reggel az érzékszervek javítására, este a test rossz benyomásoktól való megtisztítására is használják. A rövid, öt perces verzióban teljes földre borulással kezdünk, majd felvesszük a seiza (正座) ülőhelyzetet, a tandenre irányítjuk koncentrációnk, és légzésünkre figyelünk. A kilégzéssel fokozatosan elengedjük a test feszültségeit. Ehhez társul egy vizualizációs meditációs gyakorlat, amely Hakuin Ekaku (白隠 慧鶴, 1685-1769) zen mestertől ered. Ennek során először a fejre koncentrálunk, a korona csakrára, ahova elképzelünk egy tojás nagyságú balzsamot, amely a szívből kiáradó hő hatására megolvad, gyógyító hatása pedig a testbe folyik, és a lábon át minden méreg távozik. Ezt követően kivonjuk a spirituális energiát a földből, fel egészen a tandenig, és megtöltjük vele testünk közepét, mindezt pedig kisugározzuk az űrbe. Majd a menny energiáival tesszük ugyanezt, bevezetjük a testbe, majd a tenyéren át végtelen távolságba sugározzuk.
A Kūsho gyakorlatát Kūkai (空海, 774-835 vagy Kōbō-Daishi, 弘法大師) nevéhez kötik. Ez többnyire az imént leírt „bemelegítő” gyakorlatot követi, annak is a hosszabb verzióját, amelynek alkalmával a levegőbe írunk kézzel. Először tisztán megragadunk egy írásjegy képét tudatunkkal, például a mu (無) kanjiját. Úgy írjuk aztán a levegőbe, mintha a kezünk és a karunk lenne az ecset. Szabadon és könnyeden mozgunk. Gyakorolhatjuk úgy is, hogy lábunkat szilárdan vetjük meg, mintha gyökeret eresztettünk volna. Ezúttal úgy írjuk le az írásjegyet, mintha teljes testünk lenne az ecset. Engedjük, hogy felsőtestünk szabadon és könnyeden mozogjon nagy és széles söprésekkel. Teljes tudatunkkal és testünkkel írjunk. Ezt tovább fokozhatjuk azzal, hogy becsukjuk a szemünk és a kezeinket nem használjuk, ezzel engedve, hogy a testünk lássa az írás képének nyomát. Próbálhatjuk ezt kezeinket felemelve és a testünk mellé zárva is. Valójában bárhogy, ahogy jólesik. Ez a gyakorlat megerősíti, hogy az egész testünk a kalligráfiára hangolódjon.