A bóhiszattva ideálja itt és most

A bóhiszattva ideálja itt és most

A mai zen tanításokban megjelenő tökélyharcos
 
Invokáció
 
A Gyémánt-szútra[1] tanítása nagyon fontos a mahájána buddhizmusban. Arról az ideálról tanít, aki Buddha együttérzésének továbbvivője. A bódhiszattva, a tökélyharcos egy olyan alakja a buddhizmusnak, akinek eszménye a hangsúlyt a tökéletes együttérzésre helyezi, arra az együttérzésre, amely miatt – a szútrák szerint – Buddha is megforgatta a Tan kerekét. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez az együttérzés Buddha életének és tanításainak is talán egyik legfontosabb üzenete volt.
A bódhiszattva célja az, hogy a többi lény, a többi szenvedő- és érzőlény megsegítése érdekében, az irántuk érzett együttérzésből elérje saját bölcsessége által a személyes megváltást vagyis elérje a megvilágosodás, az oszlatva-sugárzás állapotát. Így képessé válik a nem-tudás szétoszlatására – amely minden szenvedés forrása a Függő keletkezés tanítása valamint a Négy Nemes Igazság tanítása szerint is – és ezzel együtt a tudás szétsugárzására. Tulajdonképpen tehát azért törekszik a megvilágosodásra, mert valójában egy megvilágosodott lény, vagyis egy Buddha képes csak minden szenvedő lényen egyaránt segíteni. Egy Buddha számára nincsenek korlátok. Ez az önzetlennek nevezhető tett, amellyel a tökélyharcos a gyakorlását folytatja, a tökéletes együttérzés.
A bódhiszattva alakja a mai napig jelen van a világban és a buddhizmusban. Természetesen nem csak a zen buddhizmusban, mégis jelen írás kitűzött célja ennek figyelembe vétele mellett is az, hogy bemutassa, hogy a zen tanításokban ma hogyan jelenik meg a tökélyharcos, illetve hogyan lehet megvalósítani azt az Utat, amelyet a tökélyharcos ösvényének nevezhetünk.
Hui Neng[2] a zen hatodik pátriárkája elmeséli Önéletrajzában[3], hogy mivel apja elhagyta családját, ő dolgozni kényszerült. Tűzifát árult a piacon. Egy alkalommal, amikor az egyik vásárolójának leszállította az általa rendelt mennyiséget, boltjából kilépve találkozott egy emberrel, aki egy szútrát recitált. Hui Neng ahogy meghallotta a szútrát elérte a megvilágosodást. Ezután megkérdezte az illetőt mi az a szöveg, amit ő recitál. A Gyémánt-szútra[4] volt. Az ember az Ötödik Pátriárka tanításait hallotta a Gyémánt-szútráról és azért recitálta. A mester minden tanítványát arra inspirálta, hogy recitálják ezt a szútrát, mert ezáltal megtapasztalhatják a tudatuk igazi lényegét és így elérhetik a buddhaságot is. Ez a történet talán méltóan rávilágít arra, hogy a Gyémánt-szútra kapcsán miért is érezheti azt az ember, hogy éppen a zen tanítások szempontjából érdemes megvizsgálni azt.
A másik magyarázat arra nézve, hogy miért érdekes a Gyémánt-szútra tanításait a 21. században éppen zen szempontok szerint megvizsgálni az a tény, hogy a nyugati világban a Dalai Láma tanításai után, vagy még inkább mellett, a zen tanítások a talán legismertebbek és legdivatosabbak.

 

A Gyémántvágó mahāyāna szútra tanításai és a zen
        
Mielőtt annak vizsgálatát venné szemügyre az ember, hogy a zen hogyan és mit tanít a tökélyharcos ideáljáról és útjáról, nem kerülhető el a Gyémánt-szútra ezen tanításának rövid áttekintése és vizsgálata.
A Gyémánt-szútra tökélyharcosának alakja szép lassan mondatról-mondatra és sorról-sorra feltárul, ahogy a Magasztos elmagyarázza hallgatóságának azt a tizennyolc nagy lépésből – és ezek kisebb részeiből – összetevődő Utat, amelyet be kell járnia ahhoz, hogy beteljesítse fogadalmát. A tizennyolc lépés, tizennyolc szint, amelyek nevezhetők tizennyolc meditációnak is, amelyekben a tökélyharcos felébreszt magában valamilyen meditációs tárgyat, megvizsgálja azt megfelelően, majd továbbhalad. Ezek a szintek minden esetben újabb három részre osztható fel, amelyeket a megállás, a gyakorlás és a féken tartás szavakkal értelmezhetünk. Minden szinten lesz így egy célkitűzés, ami egy vágy felébresztése, hogy a tökélyharcos valamit elérjen, lesz egy gyakorlási módszer, amely segítségével a kitűzött cél megvalósítható, és lesz az elért cél fenntartásának módszere. A tizennyolc szint ezen túl három nagy részre osztható, amely a szútra nevében lévő vajra szimbolikájának is megfeleltethető. Ez a három nagy rész a következő: „a bizalomból fakadó cselekvés szintje”, amely részét a gyakorlás első tizenhat szintje képezi, „a tiszta eltökéltség szintje” vagy „tiszta szándék szintje”, amely a felismerés lépését tartalmazza és „az oszlatva-sugárzás szintje”, amely ennek a szintnek a hét nagy részre osztható lépcsőfokait építi magába.
Elsőként a tökélyharcos feladata így a tudat vagy gondolat felébresztése lesz. Annak a gondolatnak a felébresztése, hogy az összes élőlényt, vagyis az összes szenvedő lényt „juttassam el a maradéktalan ellobbanás tartományába”. Ez tulajdonképpen a bódhiszattva négy fogadalma közül az egyik a zen tanítások szerint. A fogadalom így hangzik: „Az élőlények végtelen számúak, kérem, hogy átvihessem őket[5].”. Ehhez jön még három másik fogadalom is, amelyből a bódhiszattvák négy fogadalma összeáll: „A vágyak kimeríthetetlenek, kérem, hogy megszűntethessem őket. / A tan kapui megszámlálhatatlanok, kérem, hogy megtanulhassam őket. / Buddha útjai a legfelsőbbek, kérem, hogy megvalósíthassam őket.”.
Japánul (四弘誓願 – Shiguseigan) mindez így hangzik:
  ① 衆生無辺誓願度 (shu jō mu hen sei gan do)
  ②煩悩無尽誓願断 (bonō mu jin sei gan dan)
  ③法門無量誓願学 (hōmon mu ryō sei gan gaku)
  ④仏道無上誓願成 (butsu dō mu jō sei gan jō)
 
Ezt „az önfelülmúlók gyakorlása” vagyis a hat pāramita gyakorlása követi. Ez a gyakorlás már önmagában azon ösvény is, amely a buddhaság eléréséhez vezeti a tökélyharcost. Tehát azt mondhatjuk, hogy a pāramitak gyakorlása a buddhaság elérésének ösvény fázisa. A szútra kiemeli, hogy a pāramita gyakorlásának lényeges eleme, hogy minden alap nélkül szükséges azokat gyakorolni. Ha ugyanis bármilyen szilárd alapra kerülnének, akkor pusztán a hétköznapi igazságok szintjén maradna a tökélyharcos gyakorlásában, így megmaradnának megkülönböztető gondolatai és nézetei is. Így fogalmaz a szútra: „Továbbá, Szubhúti, a tökélyharcos dolgokra nem alapozva adakozzon, semmire sem alapozva adakozzon; látható formákra nem alapozva adakozzon, hallható vagy szagolható, ízlelhető, tapintható vagy elgondolható tárgyakra sem alapozva adakozzon! Úgy adakozzon a tökélyharcos, ó Szubhúti, hogy egyetlen elképzelésre se alapozzon! S hogy miért? Azért, mert aki semmire sem alapozva adakozik, annak érdemhalmát nem könnyű felmérni.”
Lévén ez a szint az ösvényt is magában hordozza, ennek a hétköznapi életbe való beemelésének módjára ad egy lehetőséget a zen tanítás. Mielőtt azonban ezt vetnénk vizsgálat alá, nézzük meg a Gyémánt-szútra további tanításait. „Az önfelülmúlók gyakorlása” a második szint. Ezt a buddhaságra törekvés két szintje követi, amelyek „a Formatest elérésére irányuló szándék” és „a kinyilvánított Dharmatest elérésére irányuló szándék”. Ennek a két szintnek a megismerése során jelenik meg a Magasztos külsődleges jeleinek ürességtanítása, és itt fogalmazódik meg, hogy „Akik egy ilyesfajta tanítás hallatán akár csak egyetlen tiszta tudatpillanathoz jutnak, Szubhúti, azokról a Tathágata tudomást szerez, azokat a Tathágata meglátja (az oszlatva-sugárzó szemével, azokat a Tathágata megismeri). Mindazon lények, Szubhúti, felmérhetetlen és felbecsülhetetlen érdemhalmot szereznek.”. Ez fontos üzenete a szútrának. A Magasztos azt tanítja, hogy ezen szútra egyetlen pillanatra való megértése által mindenki ahhoz a tiszta tudatpillanathoz juthat el, amelyet a Magasztos elért.
A továbbiakban olyan gyakorlatok jelennek meg, mint a „lemondás a gyakorlás eredményeiről”, amely nagyon fontos része az önhittség elkerülésének. Majd „a világban megjelenő Buddha tisztelete”, amely segíti a tudatlanság akadályának legyőzését, a „törekvés a „tiszta földek” létrehozására”, amely legyőzi a jelentéktelen dolgokkal való foglalkozás akadályát. „A lények megérlelése” az a szint, amelyen a tökélyharcos legyőzheti a lények elhanyagolásának akadályát, míg „a külső szövegekhez való ragaszkodás felszámolása” szinten a szövegekhez való ragaszkodás akadálya győzetik le. Ezt követi „a materialista létszemlélet lerombolása”, majd a „a Tathágata tisztelete és szolgálata”, amely utóbbiban a kevés érdem akadálya szűnik meg. „Az önös szokások elhagyása” után a „a szenvedés elviselése” következik, amely a tűrésképtelenség akadályának legyőzését jelenti. Ezután a meditációs élményekhez való kötődés akadálya fölé kerekedés szintje az „elszakadás a meditációs élményekhez való kötődéstől” szint következik. A felismerés tizenkét akadályának legyőzését az „elszakadás az én gondolatától a valóság felismerésekor”, vagyis a felismerés kisajátítása akadályának és a „személyes utasítás keresése”, vagyis a személyes utasítás hiánya akadályának legyőzése zárja. Ezen tanításokkal zárul le a „a bizalomból fakadó cselekvés szintje” és követi a „a tiszta eltökéltség szintje” vagy „tiszta szándék szintje”, amely a felismerés lépését tartalmazza. Ez a felismerés annak felismerése, hogy „minden egyformán lénytelen, élettelen és személytelen” vagyis az üresség tanának felismerése. Hiszen, „ha egy tökélyharcos azt mondja: „Én juttatom majd ellobbanásba mind a lényeket.” nem érdemli meg a tökélyharcos nevet.”
A szútrát „az oszlatva-sugárzás szintje” zárja. Ezen a szinten a tökélyharcos begyakorolja felismeréseit, amelyekre szert tett. Eléri azt az optimális létmódot, amelyben minden megkülönböztetéstől mentessé válik. Útjának végső pontja felismeréseinek állandósítása, vagyis a szélsőségekbe és szétszórtságba többé nem esés. Ezt a tiszta föld, a tisztánlátás, a tiszta tudás, az érdemhalom uralása, a test, a beszéd, a tudat, a teljes megvilágosodás és az adott tanítás tökéletességével érheti el, valamint a dharmatesttel való azonosulás által és azáltal, hogy nem távozik a nirvánába, de nem is marad a szamszárában sem. Ezen a szinten a tökélyharcosnak el kell tudnia viselni végérvényesen, hogy minden dolog önvalótlan és születetlen. Végül a „viselkedés”, a „világ és a lények uralása” és a „teljes szenvtelenség (ragaszkodás-mentesség)” által a tiszta létezés szintjére lép, amelyben többé nem ragad bele többé semmibe. Ez fogalmazódik meg a záró négy soros versben:
 

 

A pāramitak gyakorlása, a tökélyharcos ösvénye és a zen
 
A Gyémánt-szútrában a tökélyharcos útjának második szintje „az önfelülmúlók gyakorlása”. Említést tettem róla, hogy ez a szint maga az ösvény gyakorlása a buddhaság elérésére, amely a Gyémánt-szútrában mint a forma- és a dharmatest elérésére irányuló szándék jelenik meg. Éppen azért, mert ez a szint az ösvény, tanításainak beemelése a mai ember hétköznapjaiba segít egyrészről abban, hogy könnyebben megértsük, másrészt abban, hogy gyakorolhassuk. Felmerülhet természetesen a kérdés, hogy aki világi életet él, hogyan tehetne ilyesmit az életében adódó társadalmi vagy más elvárások mellett. Buddha a Dhammapada szövegét tanítva a szerzeteseknek azt mondta, hogy azok vagyunk és azzá válunk, amit gondolunk. Az énünk gátolhatja fejlődésünk vagy bódhiszattva fogadalmunk megvalósítását, ha az ént arra használjuk, hogy ragaszkodásokat hozzunk létre vagy elmerüljünk a külsőségekben. Azonban ez az én az is, amely képessé tesz minket arra, hogy dolgozzunk és felvállaljuk, hogy a világban lévő szenvedéseken enyhítünk. Így a kérdés csupán az, hogy mire használjuk. Ez esetben tehát arra, hogy segítségével megtegyük a bódhiszattva fogadalmat, rálépjünk az ösvényre és végighaladjunk rajta. Ennek az ösvénynek a lehetősége a hat pāramita gyakorlása. Mindez azért érdekes, mert az emberi születés – ahogy Buddha is tanította – egy kivételes lehetőség. Amikor Ánandával egy alkalommal együtt sétáltak, megállt Buddha egy pillanatra, egy kis homokot szórt az ujjára, majd megkérdezte: „Ánanda mit gondolsz, melyik a több homok, ami az ujjamon van vagy ami a földet borítja?”. Erre Ánanda így felelt: „Nos, nyilvánvalóan több homok van az egész Földön, mint a te ujjadon.” És Buddha ezt mondta: „Igaz, és így van ez azokkal a lényekkel is, akik érző lényként születtek meg. Ők ugyanannyian vannak, mint a földön a homokszemcsék. És mindazok, akik az emberi születésben részesültek, ugyanolyan kevesen vannak, mint a homokszemcsék az ujjamon.”[6] Az emberi születésnek hatalmas értéke van, és segít megérteni azt is, hogy más élőlényeknek mekkora valós értéke van. Buddha azt tanította, hogy abban a tudatállapotban kell lenni, amely egyszerűen csak jelen van, elfogadja, ami létezik, a legkisebbtől egészen a Földig, sőt egészen a világegyetem nagyságáig. Ki kell tágítani a látásmódunkat, beleértve minden létezőt, a társadalmat és az embereket is. Aki ebben a nyitott tudatállapotban van, az képes adni, legyen az akár pénz, anyagi dolog vagy munka. Nem számít mit adunk, csak segítjük a társadalmat. Az adás – ami az első az „önfelülmúlók” sorában – az, amely képessé tesz minket arra, hogy elszakadjunk saját kötöttségeinktől, amelyek meggátolnak minket abban, hogy minden élőlényen segíthessünk. Buddha hét dologról tanított, amit minden pénz és anyagi javak nélkül is bárki adhat. Ha nincs semmink, attól még képesek vagyunk tiszta szellemünk adni. A hét dolog közül az első a kedves szem vagy a kedves tekintet. Kedvesen nézni a másik emberre semmibe nem kerül. Ha „tiszta” a tudatunk, akkor a tekintetünk is könnyed és tiszta, és ezt mások is érzékelik. A második a mosolygó arc, amellyel mindig adhatunk. A harmadik a kedves szavak és a kedves beszéd. Az ilyen beszéd mindig támogató és szeretetteljes, és soha sem lenéző vagy visszautasító. Mindezek csak a kreativitáson és találékonyságon múlnak és nem pénzen. A negyedik az együttérző tudat. Az együttérző tudatot szavakban és gondolatokban fejezhetjük ki, és ahogyan kifejezzük az nagyon értékes, amikor más emberekkel érintkezünk. Persze ehhez képesnek kell lennünk saját meggyőződéseinket félrerakni és megérteni mások meggyőződéseit is. Az ötödik és a hatodik az ülőhely és az otthon felajánlása. Ezek a kedvesség képességével kapcsolatos dolgok. Ha minden cselekedetünket áthatja a kedvesség, akkor minden társadalmi kapcsolatunkat is áthatja. A hetedik a testünk adása. Ezt az önkéntes munkával tudjuk megtenni. Amikor önkéntes munkát vállalunk, akkor ugyanis egész fizikai erőnk ajánljuk fel azért, hogy másokon segítsünk. Ezek persze valójában egy nagy egységet képeznek. A teljes adakozás így alkotja az első ösvényt a hat közül a bódhiszattva útján. Ez az ösvény lehetőséget ad, hogy emberként éljük meg a lehetőségeinket.
A második ösvény a tiszta elme megtartásának ösvénye. Ezt azáltal tehetjük meg, hogy nem veszünk el semmi ételt szükségtelenül, nem lopunk, nem csapunk be másokat, nem használunk bódítószereket és nem vezetjük félre saját magunkat sem. Amikor a tudatunk tiszta, már nem ragaszkodunk elmúlt dolgokhoz, és nem aggódunk a bekövetkezendő dolgok miatt. A jelen pillanatban élünk. Ehhez társul, hogy felülvizsgáljuk magatartásunkat, és megtervezzük, hogyan éljünk a jövőben. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem tudhatjuk, hogy mi az, amit folytatnunk érdemes.
A harmadik ösvény, amelyet leggyakrabban türelemként emlegetnek, a mindennek elfogadása úgy, ahogy az jön. Valójában az elfogadó tudatállapot alapvető és igazi természetünk. Amikor megszületünk a világra, nem gondoljuk, hogy jobb lett volna más helyre születni. Elfogadunk mindent, ami jön. Ilyenkor minden embernél minden egyenlő és egyforma, megkülönböztetések nélküli.
A negyedik út a kitartó erőfeszítés ösvénye. Az erőfeszítéseinket mindig addig szükséges folytatnunk, ameddig létre nem hoztuk teljes egészében azt, amit elkezdtünk. A vizet sem lehet csak kicsit felforralni vagy mindig kicsit forralgatni. Nekifogunk és felforraljuk. Addig kell folytatni, amíg valóban létre nem hoztuk a kitűzött célt. A tökélyharcos, ha elindul az ösvényen, nem torpanhat meg. Egészen addig kell erőfeszítéseket tennie, ameddig a kitűzött célját el nem éri. Ez a Gyémánt-szútra gyakorlás fázisainak értelme is.
Az ötödik út az elmélyülés, a samādhi, a mély csönd. A világban való helyes életünkhöz nélkülözhetetlen megismernünk a csendes elme nyugodtságát, nyugodt állapotát. „Bodhidharma egy kiváló szabállyal tanította meg nekünk, hogy hogyan hozható létre ez a csendes tudat; azt mondta, engedjünk el mindent, vágjunk el minden kapcsolatot a rajtunk kívül álló dolgokkal, és a tudatunkat szabadítsuk meg minden feltételezéstől, elképzeléstől. Elvágni minden kapcsolatot a külvilággal, nem azt jelenti, hogy különüljünk el mindentől. Nem hagyhatunk magunk mögött mindent, ami fizikai, vagy külső, nem élhetünk anélkül, hogy ne legyen kapcsolatunk a világgal. Ez azt jelenti, hogy valójában probléma akkor merül fel, amikor a dolgok hatalmukba kerítenek, és elkezdünk ragaszkodni mindahhoz amit hallunk, vagy látunk. Mivel mindig ezt tesszük, nem vagyunk képesek megismerni a tudat csendjét. Mikor beleragadunk dolgokba, elveszítjük a tiszta, eredeti természetünk lényegét.”[7] Azon túl, hogy beleragadhatunk a dolgokba, a tudatunk, a gondolataink rendkívül csapongóak. Folytonosan gondolatok űzik egymást arról, hogy mi helyes vagy helytelen, vagy arról, hogy mit kéne gondoljunk, esetleg, hogy nem is kellene bármire gondolnunk. Azonban, ha nem volnának gondolataink, akkor cselekedni sem tudnánk. A létünk igazi lényege, hogy mindig éppen abban a pillanatban, helyen és történésben legyünk, ami körülöttünk van. Ez azonban nem zárhatja ki a tervezést, a gondolkodást. Legyenek még körülöttünk dolgok és legyenek gondolataink is, de ne kössenek minket gúzsba, vagyis ne vonzódjunk, ne kötődjünk hozzájuk.
A hatodik út a bölcsesség megszületése. Miután megismertük tudatunk csendjét, saját tiszta bölcsességünk is megszületik. A bölcsesség olyan dolog, amivel megszületünk, a tudás pedig az, amivel a megszületéskor birtokunkban lévő bölcsességünk edényét szépen megtöltjük. Amennyiben tiszta bölcsességünkből cselekszünk, tudásunkat sem használhatjuk rosszul. A dolgokat pedig úgy tehetjük helyesen, hogy énünk és a legkisebb önzés nélkül cselekszünk. A tudat csendjében tisztán láthatunk és tisztán hallhatunk. Talán a hat ösvény közül ezért a tudatunk csendje a legfontosabb. Ez a tudat segíti a többi utat is.
 
Ezek a tanítások talán még inkább rávilágítanak arra, hogy milyen értékesek a Gyémánt-szútra tanításai és milyen értékes a bódhiszattva fogadalom a hétköznapi éltünkben.
 

 

Irodalom:
Agócs Tamás (2000): Gyémánt áttörés, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest
Agócs Tamás (2008): Gyémántvágó – Mahájána szútra az önfelülmúló megismerésről, (A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán kiadott kéziratos fordítás)
Hui Neng zen tanításai 2001, fordította: Szigeti György, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest
Sódó Harada (2005): Bódhidharma ösvényén, Filosz, Budapest
Shodo Harada Roshi előadásai Forrása: www.zazen.hu
Skilton, Andrew (1997): A buddhizmus rövid története, (ford. Agócs Tamás), Corvina Kiadó, Budapest

 


[1] Ārya-Vajracchedikā-nāma Prajñāpāramitā-mahāyāna-sūtra
[2] 慧能 vagy 惠能; pinyin átírásban: Huìnéng, japánul: Daikan Enō; 638-713 között élt
[3] in. Hatodik Pátriárka szútrája (六祖壇經), amely magyarul Hui Neng zen tanításai címen is megjelent
[4] Japán címén: 金剛般若波羅蜜多經 vagy röviden 金剛經 (kongō hannya haramita kyō vagy röviden kongō kyō)
[5] Az „átvihessem őket” helyett azt is mondhatjuk, hogy „átjuttathassam őket”, amely kifejezés Buddha tanításaira utal vissza, amelyben arra utal, hogy a Tan átjuttat a folyón, mint egy tutaj. És azokat, akik ráléptek a gyakorlás ösvényére „folyamba lépett”-nek nevezték.
[6] Idézet Shōdō Harada rōshi „Frissen hullott hó az új ezüsttálba” című előadásából. Forrás: www.zazen.hu
[7] Idézet Shōdō Harada rōshi „Frissen hullott hó az új ezüsttálba” című előadásából. Forrás: www.zazen.hu