Minden jónak is vége szakad egyszer, így a Japánban töltött időm kalligráfia óráinak is a végére értem. Mesterem és jómagam nagy szomorúságára eljött a búcsú ideje. Így aztán egy kicsit hosszabb, két mintát is magába foglaló gyakorlás kerekedett.
Először is megkértem Sugitani senseit, hogy válasszon ki nekem egy tankát – a haikuhoz hasonlóan tipikusan japán versforma, amelynek szótagszáma 5-7-5-7-7, és azt szeretném leírni. Ő egy nagyon híres tankát válaszott, amit egy császár (Jitō tennō, 持統天皇, 645-703) írt arról, hogy: a tavasz véget ért, de a nyár még nem kezdődött el, és a száradó hófehér koromo mögött látszik Kiotó egyik hegye (春すぎて 夏来にけらし 白妙の 衣ほすてふ 天のかぐ山).
A tankát lehet írni a szótagokat követve 5 oszlopba, de kevesebbe is. Mi 4 oszlopba írtuk le. Mivel a tanka is kanák és kanjik vegyes írása, így a „szabályok” hasonlatosak a haiku írásához. Sosem írunk le azonos kanákat vagy kanjikat azonosan. Sötétebben és halványabban írt részek harmóniájával, az oszlopok végződésével és ívével, az írásjegyek mértebeli különbségeivel játszunk. Előbbi például olyannyira fontos részlet, hogyha az ecsetünkben túl sok a tus, akkor egy másik papíron kicsit fogyasztunk belőle, hogy a megfelelő helyeken szárazabban is tudjunk írni. Mivel a kanák – ahogy korábban tettem már róla említést – több lépcsőben, több változáson átesve egy-egy kanjiból formálódva nyerték el mai formájukat. Ezeket a különféle alakokat szabadon használhatjuk a kalligráfiák elkészítésekor, így rendkívül sokszínű végeredményt kaphatunk.
A második minta a „mukuteki”, a „lyuk nélküli furulya” zen gondolat volt. A stílus, amiben megfogalmazódik a korábban már gyakorolt bambusz írás, némileg kicsit egyénies stílussá alakítva. Nagyon érdekes ritmust kapott így, és ez a példa nagyon jól mutatja, hogyan is alakul a mai modern kalligráfia kezei közt egy-egy régi stílus, egy-egy hangulat.
…s végül egy közös kép Sugitani sensei-el az utolsó kalligráfia órán:
