Invokáció
A Gyémánt szútra[1] tanítása nagyon fontos a mahájána buddhizmusban. Arról az ideálról, a bodhiszattváról tanít, aki Buddha együttérzésének továbbvivője. A bodhiszattva, vagyis a tökélyharcos egy olyan alakja a buddhizmusnak, akinek eszménye a hangsúlyt a tökéletes együttérzésre helyezi, arra az együttérzésre, amely miatt – a szútrák szerint – Buddha is megforgatta a Tan kerekét. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez az együttérzés Buddha életének és tanításainak is egyik legfontosabb üzenete. A bodhiszattva célja az, hogy a többi lény, a többi szenvedő- és érzőlény megsegítése érdekében, az irántuk érzett együttérzésből, elérje saját bölcsessége által a személyes megváltást, vagyis elérje a megvilágosodás, az oszlatva-sugárzás állapotát. Így képessé válik a nem-tudás szétoszlatására – amely minden szenvedés forrása a Függő keletkezés tanítása, valamint a Négy Nemes Igazság tanítása szerint is –, és ezzel együtt a tudás szétsugárzására. Azt mondhatjuk tehát, hogy azért törekszik a megvilágosodásra, mert valójában egy megvilágosodott lény, vagyis egy buddha képes csak minden szenvedő lényen egyaránt segíteni. Egy buddha számára nincsenek korlátok. Ez az önzetlennek nevezhető tett, amellyel a tökélyharcos a gyakorlását folytatja, a tökéletes együttérzés.
A bodhiszattva alakja a mai napig jelen van a világban és a buddhizmusban. Természetesen nem csak a zen buddhizmusban, ugyan az alábbiakban – egyebek mellett – azt vesszük kicsit górcső alá, hogy a zen tanításokban ma hogyan jelenik meg a bodhiszattva, illetve hogyan lehet megvalósítani azt az Utat, amelyet a bodhiszattva ösvényének nevezhetünk.
Hui Neng[2] (Daikan Enō 大鑒惠能 638-713) a zen hatodik pátriárkája (禪宗六祖) leírja Önéletrajzában[3], hogy mivel apja elhagyta családját, ő dolgozni kényszerült. Tűzifát árult a piacon. Egy alkalommal, amikor az egyik vásárolójának leszállította az általa rendelt mennyiséget, boltjából kilépve találkozott egy emberrel, aki egy szútrát recitált. Hui Neng amint meghallotta a szútrát elérte a megvilágosodást. Ezután megkérdezte az illetőt mi az a szöveg, amit ő recitál. A Gyémánt-szútra[4] volt. Az ember az Ötödik Pátriárka tanításait hallotta a Gyémánt-szútráról, és azért recitálta. A mester minden tanítványát arra inspirálta, hogy recitálják ezt a szútrát, mert ezáltal megtapasztalhatják a tudatuk igazi lényegét és így elérhetik a buddhaságot is. Hui Neng az eset hatására elindult, hogy az Ötödik Pátriárkánál tanulhasson.
A Gyémántvágó mahāyāna szútra tanításai és a zen
A Gyémánt szútra bodhiszattvájának alakja szép lassan, mondatról-mondatra és sorról-sorra feltárul, ahogy a Magasztos elmagyarázza hallgatóságának azt a tizennyolc nagy lépésből – és ezek kisebb részeiből – összetevődő Utat, amelyet be kell járni ahhoz, hogy a bodhiszattva beteljesítse fogadalmát. A tizennyolc lépés, tizennyolc szint, amelyek nevezhetők tizennyolc meditációnak is, amelyekben a bodhiszattva felébreszt magában valamilyen meditációs tárgyat, megvizsgálja azt megfelelően, majd továbbhalad. Ezek a szintek minden esetben újabb három részre osztható fel, amelyeket a megállás, a gyakorlás és a féken tartás szavakkal írhatunk le. Minden szinten lesz így egy célkitűzés, ami egy vágy felébresztése, hogy egy bizonyos dolgot elérjünk, majd egy gyakorlási módszer, amely segítségével a kitűzött cél megvalósítható, és végül az elért cél fenntartásának módszere. A tizennyolc szint ezen túl három nagy részre osztható, amely a szútra nevében lévő vajra szimbolikájának is megfeleltethető. Tehát a szútra felépítése a szanszkrit nevében lévő vajra (Ārya-Vajracchedikā-nāma Prajñāpāramitā-mahāyāna-sūtra), vagyis „villámjogar” formáját követve három részre oszlik. Az első és az utolsó rész hosszabban kifejtett, míg a középső egy rövidebb leírás. Így az alábbi három részt látjuk: „a bizalomból fakadó cselekvés szintje”, amely részét a gyakorlás első tizenhat szintje képezi, „a tiszta eltökéltség szintje” vagy „tiszta szándék szintje”, amely a felismerés lépését tartalmazza, és „az oszlatva-sugárzás szintje”, amely ennek a szintnek a hét nagy részre osztható lépcsőfokait építi magába. A vajra két vége nyitott, mivel a kezdet, amikor a bizalom fakad, kezdet nélküli, és az oszlatva-sugárzás, vagy buddhaság szintje pedig végtelen. A kettő közti felismerés jelenti a hidat, átkötést, ami átmenetként vagy átfordulásként is tökéletesen értelmezhető. Ez a szerkezet is jól mutatja, hogy melyek azok a nagy lépcsőfokok, amelyeken a bodhiszattvának haladnia kell. Ezek a szintek aztán további részekre oszlanak és tökéletesen kirajzolódik a bodhiszattvai út.
Elsőként a bodhiszattva feladata a tudat vagy gondolat felébresztése lesz. Annak a gondolatnak a felébresztése, hogy az összes élőlényt, vagyis az összes szenvedő lényt „juttassam el a maradéktalan ellobbanás tartományába”. Ez a zen tanításokban megjelenő bodhiszattva négy fogadalma közül az első. A fogadalom így hangzik: „Az élőlények végtelen számúak, kérem, hogy átvihessem őket[5]”. Ehhez jön a három másik fogadalom, amelyből a négyes fogadalom összeáll: „A vágyak kimeríthetetlenek, kérem, hogy megszüntethessem őket. / A tan kapui megszámlálhatatlanok, kérem, hogy megtanulhassam őket. / Buddha útjai a legfelsőbbek, kérem, hogy megvalósíthassam őket.”.
Japánul (四弘誓願 – Shiguseigan) mindez így hangzik:
① 衆生無辺誓願度 (shu jō mu hen sei gan do)
②煩悩無尽誓願断 (bonō mu jin sei gan dan)
③法門無量誓願学 (hōmon mu ryō sei gan gaku)
④仏道無上誓願成 (butsu dō mu jō sei gan jō)
Ezt „az önfelülmúlók gyakorlása”, vagyis a hat pāramitā (haramitsu 波羅蜜, tökéletesség, teljesség) gyakorlása követi. Ez a gyakorlás már önmagában azon ösvény is, amely a buddhaság eléréséhez vezeti a bodhiszattvát. Így azt mondhatjuk, hogy a pāramitāk gyakorlása a buddhaság elérésének ösvény fázisa. A szútra kiemeli, hogy a pāramitā gyakorlásának lényeges eleme, hogy minden alap nélkül szükséges azokat gyakorolni. Ha ugyanis bármilyen szilárd alapra kerülnének, akkor pusztán a hétköznapi igazságok szintjén maradna a bodhiszattva a gyakorlásában, így megmaradnának megkülönböztető gondolatai és nézetei is. Így fogalmaz a szútra: „Továbbá, Szubhúti, a tökélyharcos dolgokra nem alapozva adakozzon, semmire sem alapozva adakozzon; látható formákra nem alapozva adakozzon, hallható vagy szagolható, ízlelhető, tapintható vagy elgondolható tárgyakra sem alapozva adakozzon! Úgy adakozzon a tökélyharcos, ó Szubhúti, hogy egyetlen elképzelésre se alapozzon! S hogy miért? Azért, mert aki semmire sem alapozva adakozik, annak érdemhalmát nem könnyű felmérni.”
Lévén ez a szint az ösvényt is magában hordozza, ennek a hétköznapi életbe való beemelése módjára ad egy lehetőséget a zen tanítás. Mielőtt azonban ezt vetnénk vizsgálat alá, nézzük meg a Gyémánt szútra további tanításait. „Az önfelülmúlók gyakorlása” a második szint. Ezt a buddhaságra törekvés két szintje követi, amelyek „a Formatest elérésére irányuló szándék” és „a kinyilvánított Dharmatest elérésére irányuló szándék”. Ennek a két szintnek a megismerése során jelenik meg a Magasztos külsődleges jeleinek üresség-tanítása, és itt fogalmazódik meg, hogy „Akik egy ilyesfajta tanítás hallatán akár csak egyetlen tiszta tudatpillanathoz jutnak, Szubhúti, azokról a Tathágata tudomást szerez, azokat a Tathágata meglátja (az oszlatva-sugárzó szemével, azokat a Tathágata megismeri). Mindazon lények, Szubhúti, felmérhetetlen és felbecsülhetetlen érdemhalmot szereznek.”. Ez fontos üzenete a szútrának. A Magasztos azt tanítja, hogy ezen szútra egyetlen pillanatra való megértése által mindenki ahhoz a tiszta tudatpillanathoz juthat el, amelyet a Magasztos elért.
A továbbiakban olyan gyakorlatok jelennek meg, mint a „lemondás a gyakorlás eredményeiről”, amely nagyon fontos része az önhittség elkerülésének. Majd „a világban megjelenő Buddha tisztelete”, amely segíti a tudatlanság akadályának legyőzését, a „törekvés a „tiszta földek” létrehozására”, amely legyőzi a jelentéktelen dolgokkal való foglalkozás akadályát. „A lények megérlelése” az a szint, amelyen a bodhiszattva legyőzheti a lények elhanyagolásának akadályát, míg „a külső szövegekhez való ragaszkodás felszámolása” szinten a szövegekhez való ragaszkodás akadálya győzetik le. Ezt követi „a materialista létszemlélet lerombolása”, majd a „a Tathágata tisztelete és szolgálata”, amely utóbbiban a kevés érdem akadálya szűnik meg. „Az önös szokások elhagyása” után a „a szenvedés elviselése” következik, amely a tűrésképtelenség akadályának legyőzését jelenti. Ezután a meditációs élményekhez való kötődés akadálya fölé kerekedés szintje az „elszakadás a meditációs élményekhez való kötődéstől” szint következik. A felismerés tizenkét akadályának legyőzését az „elszakadás az én gondolatától a valóság felismerésekor”, vagyis a felismerés kisajátítása akadályának és a „személyes utasítás keresése”, vagyis a személyes utasítás hiánya akadályának legyőzése zárja. Ezen tanításokkal zárul le a „a bizalomból fakadó cselekvés szintje” és követi „a tiszta eltökéltség szintje” vagy „tiszta szándék szintje”, amely a felismerés lépését tartalmazza. Ez a felismerés annak felismerése, hogy „minden egyformán lénytelen, élettelen és személytelen” vagyis az üresség tanának felismerése. Hiszen, „ha egy tökélyharcos azt mondja: „Én juttatom majd ellobbanásba mind a lényeket.” nem érdemli meg a tökélyharcos nevet.”. Végül a szútrát „az oszlatva-sugárzás szintje” zárja. Ezen a szinten a bodhiszattva begyakorolja felismeréseit, amelyekre szert tett. Eléri azt az optimális állapotot, amelyben minden megkülönböztetéstől mentessé válik. Útjának végső pontja felismeréseinek állandósítása, vagyis a szélsőségekbe és szétszórtságba többé nem esés. Ezt a tiszta föld, a tisztánlátás, a tiszta tudás, az érdemhalom uralása, a test, a beszéd, a tudat, a teljes megvilágosodás és az adott tanítás tökéletességével érheti el, valamint a dharma-testtel való azonosulás által és azáltal, hogy nem távozik a nirvánába, de nem is marad a szamszárában sem. Ezen a szinten a bodhiszattvának el kell tudnia viselni végérvényesen, hogy minden dolog önvalótlan és születetlen. Végül a „viselkedés”, a „világ és a lények uralása” és a „teljes szenvtelenség (ragaszkodás-mentesség)” által a tiszta létezés szintjére lép, amelyben többé nem ragad bele semmibe. Ez fogalmazódik meg a záró négy soros versben:
„Csillag, káprázat és mécsláng
Délibáb, harmatcsepp és buborék
Álomkép, villámlás és felhő:
Ilyennek láss mindent, ami összetett!”
A pāramitāk gyakorlása, a bodhiszattva ösvénye és a zen
A Gyémánt szútrában a bodhiszattva útjának második szintje „az önfelülmúlók gyakorlása”. Említést tettem korábban arról, hogy ez a szint maga az ösvény gyakorlása a buddhaság elérésére, amely a Gyémánt szútrában mint a forma- és a dharmatest elérésére irányuló szándék jelenik meg. Mivel ez a szint az Ösvény, tanításainak beemelése a mai ember hétköznapjaiba segít abban, hogy könnyebben megértsük a tanításokat, és hogy könnyebben gyakorolhassuk. Felmerülhet a kérdés, hogy aki világi életet él, milyen módon emelheti be a gyakorlást az életébe a nap, mint nap adódó társadalmi és más elvárások mellett. Buddha a Dhammapada szövegét tanítva a szerzeteseknek azt mondta, hogy azok vagyunk, és azzá válunk, amit gondolunk. Az énünk gátolhatja fejlődésünk vagy bodhiszattva fogadalmunk megvalósítását, ha az ént arra használjuk, hogy ragaszkodásokat hozzunk létre, vagy elmerüljünk a külsőségekben. Azonban ez az én az is, amely képessé tesz minket arra, hogy dolgozzunk és felvállaljuk, hogy a világban lévő szenvedéseken enyhítünk. Így a kérdés csupán az, hogy mire használjuk. Ez esetben tehát arra, hogy segítségével megtegyük a bodhiszattva fogadalmat, rálépjünk az ösvényre és végighaladjunk rajta. Ennek az ösvénynek a lehetősége a hat pāramitā gyakorlása. Mindezt azért érdekes szem előtt tartanunk, mert az emberi születés – ahogy Buddha is tanította – egy kivételes lehetőség. Amikor Ánandával egy alkalommal együtt sétáltak, megállt Buddha egy pillanatra, egy kis homokot szórt az ujjára, majd megkérdezte: „Ánanda mit gondolsz, melyik a több homok, ami az ujjamon van, vagy ami a földet borítja?”. Erre Ánanda így felelt: „Nos, nyilvánvalóan több homok van az egész Földön, mint a te ujjadon.” És Buddha ezt mondta: „Igaz, és így van ez azokkal a lényekkel is, akik érző lényként születtek meg. Ők ugyanannyian vannak, mint a földön a homokszemcsék. És mindazok, akik az emberi születésben részesültek, ugyanolyan kevesen vannak, mint a homokszemcsék az ujjamon.”[6] Az emberi születésnek hatalmas értéke van, és segít megérteni azt is, hogy más élőlényeknek mekkora valós értéke van. Buddha azt tanította, hogy azt a tudatállapotot tartsuk fenn, amely egyszerűen csak jelen van, elfogadja, ami létezik, a legkisebbtől egészen a Földig, sőt egészen a világegyetem nagyságáig. Ki kell tágítani a látásmódunkat, nyitottá tenni önmagunkat, hogy beleférjen a társadalom egésze, beleférjen minden ember és minden létező. Aki ebben a nyitott tudatállapotban van, az képes adni, legyen az akár pénz, anyagi dolog vagy munka. Nem számít mit adunk, csak segítjük a társadalmat. Az adás, az adakozás – ami az első az „önfelülmúlók” sorában – az, amely képessé tesz minket arra, hogy elszakadjunk saját kötöttségeinktől, amelyek meggátolnak minket abban, hogy minden élőlényen segíthessünk. Buddha hét dologról tanított, amit minden pénz és anyagi javak nélkül is bárki adhat. Ha nincs semmink, attól még képesek vagyunk tiszta szellemünk adni. A hét dolog közül az első a kedves szem, vagy kedves tekintet. Kedvesen nézni a másik emberre semmibe nem kerül. Ha „tiszta” a tudatunk, akkor a tekintetünk is könnyed és tiszta, és ezt mások is érzékelik. A második a mosolygó arc, amellyel mindig adhatunk. A harmadik a kedves szavak, a kedves beszéd. Az ilyen beszéd mindig támogató és szeretetteljes, és soha sem lenéző vagy visszautasító. Mindezek csak a kreativitáson és találékonyságon múlnak, és nem pénzen. A negyedik az együttérző tudat. Az együttérző tudatot szavakban és gondolatokban fejezhetjük ki, amint kifejezzük az hatalmas értékké válik az emberekkel történő érintkezéseink során. Persze ehhez képesnek kell lennünk saját meggyőződéseinket félretenni, és megérteni mások meggyőződéseit is. Az ötödik és a hatodik az ülőhely és az otthon felajánlása. Ezek a kedvesség képességével kapcsolatos dolgok. Ha minden cselekedetünket áthatja a kedvesség, akkor minden társadalmi kapcsolatunkat is áthatja. A hetedik a testünk adása. Ezt önkéntes munkával tudjuk megtenni. Amikor önkéntes munkát vállalunk, akkor ugyanis egész fizikai erőnk ajánljuk fel azért, hogy másokon segítsünk. Láthatjuk, az önfelülmúlók valójában egy nagy egységet képeznek. A teljes adakozás így alkotja az első ösvényt a hat közül a bodhiszattva útján. Ez az ösvény lehetőséget ad, hogy emberként éljük meg a lehetőségeinket.
A második ösvény a tiszta elme megtartásának ösvénye. Ezt azáltal tehetjük meg, hogy nem veszünk el semmi ételt szükségtelenül, nem lopunk, nem csapunk be másokat, nem használunk bódítószereket és nem vezetjük félre saját magunkat sem. Amikor a tudatunk tiszta, már nem ragaszkodunk elmúlt dolgokhoz, és nem aggódunk a bekövetkezendő dolgok miatt. A jelen pillanatban élünk. Ehhez társul, hogy felülvizsgáljuk magatartásunkat, és megtervezzük, hogyan éljünk a jövőben. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem tudhatjuk, hogy mi az, amit folytatnunk érdemes.
A harmadik ösvény, amelyet leggyakrabban türelemként emlegetnek, a mindennek elfogadása úgy, ahogy az jön. Valójában az elfogadó tudatállapot alapvető és igazi természetünk. Amikor megszületünk a világra, nem gondoljuk, hogy jobb lett volna más helyre születni. Elfogadunk mindent, ami jön. Ilyenkor minden embernél minden egyenlő és egyforma, megkülönböztetések nélküli.
A negyedik út a kitartó erőfeszítés ösvénye. Az erőfeszítéseinket mindig addig szükséges folytatnunk, ameddig létre nem hoztuk teljes egészében azt, amit elkezdtünk. A vizet sem lehet csak kicsit felforralni, vagy mindig kicsit forralgatni. Nekifogunk és felforraljuk. Addig kell folytatni, amíg valóban létre nem hoztuk a kitűzött célt. A bodhiszattva, ha elindul az ösvényen, nem torpanhat meg. Egészen addig kell erőfeszítéseket tennie, ameddig a kitűzött célját el nem éri. Ez a Gyémánt szútra gyakorlás fázisainak értelme is.
Az ötödik út az elmélyülés, a samādhi (sanmai 三昧), a mély csönd. A világban való helyes életünkhöz nélkülözhetetlen megismernünk a csendes elme nyugodtságát, nyugodt állapotát. „Bodhidharma egy kiváló szabállyal tanította meg nekünk, hogy hogyan hozható létre ez a csendes tudat; azt mondta, engedjünk el mindent, vágjunk el minden kapcsolatot a rajtunk kívül álló dolgokkal, és a tudatunkat szabadítsuk meg minden feltételezéstől, elképzeléstől. Elvágni minden kapcsolatot a külvilággal, nem azt jelenti, hogy különüljünk el mindentől. Nem hagyhatunk magunk mögött mindent, ami fizikai, vagy külső, nem élhetünk anélkül, hogy ne legyen kapcsolatunk a világgal. Ez azt jelenti, hogy valójában probléma akkor merül fel, amikor a dolgok hatalmukba kerítenek, és elkezdünk ragaszkodni mindahhoz, amit hallunk, vagy látunk. Mivel mindig ezt tesszük, nem vagyunk képesek megismerni a tudat csendjét. Mikor beleragadunk dolgokba, elveszítjük a tiszta, eredeti természetünk lényegét.”[7] Ráadásul nem csak, hogy beleragadhatunk a dolgokba, a tudatunk nyugtalan, a gondolataink rendkívül csapongóak. Folytonosan gondolatok űzik egymást fejünkben arról, hogy mi helyes vagy helytelen, vagy arról, hogy mit kéne gondoljunk, esetleg, hogy nem is kellene bármire gondolnunk. Azonban, ha nem volnának gondolataink, akkor cselekedni sem tudnánk. A létünk igazi lényege, hogy mindig éppen abban a pillanatban, helyen és történésben legyünk, ami körülöttünk van. Ez azonban nem zárhatja ki a tervezést, vagy a gondolkodást. Legyenek még körülöttünk dolgok és legyenek gondolataink is, de ne kössenek minket gúzsba, vagyis ne vonzódjunk, ne kötődjünk hozzájuk.
A hatodik út a bölcsesség megszületése. Miután megismertük tudatunk csendjét, saját tiszta bölcsességünk is megszületik. A bölcsesség olyan dolog, amivel megszületünk, a tudás pedig az, amivel a megszületéskor birtokunkban lévő bölcsességünk edényét szépen megtöltjük. Amennyiben tiszta bölcsességünkből cselekszünk, tudásunkat sem használhatjuk rosszul. A dolgokat pedig úgy tehetjük helyesen, ha énünk nélkül és a legkisebb önzés nélkül cselekszünk. A tudat csendjében tisztán láthatunk, és tisztán hallhatunk. Talán a hat önfelülmúló közül a tudatunk csendje a legfontosabb, hiszen ez a csendes tudat segíti a többi utat is.
A külső szövegekhez való ragaszkodás felszámolása
„A külső szövegekhez való ragaszkodás felszámolása” bár első hallásra nem tűnik nehéznek, azonban a korabeli Kínában is igen nagy feladatnak bizonyult. Amikor a chan buddhizmus kialakult, a chan (zen) négy alapelve közé éppen ezért kerül bele ugyanez a szabály. A zen négy alapelve így hangzik:
1. a tanításokon túlmenő átadás (教外別傳, japánul: kyōge betsuden)
2. az írásokra nem támaszkodás (不立文字, japánul: furyū monji)
3. egyenesen az ember tudatára való rámutatás (直指人心, japánul: jikishi ninshin)
4. buddhává válni az ember természetének meglátása által (見性成佛, japánul: kenshō jōbutsu)
A négy alapelv közül a második, „az írásokra nem támaszkodás” az, ami párhuzamba hozható a Gyémánt szútra tanításával. Ez a zen tanítás, vagyis japánul a furyū monji, szoros összefüggésben van az első alapelvvel, a kyōge betsudennel is. „Az írásokra nem támaszkodás” szó szerint azt jelenti, hogy nem támaszkodunk szavakra és írásokra. Valójában mind az első két alapelv arra vonatkozik, hogy bármilyen szépen is legyenek megírva a szútrák, ha nem valósítjuk meg őket önmagunk számára, akkor semmit sem érnek. Tehát az első két sort össze is köthetjük, és egy nagy egészként kezelhetjük. A mélyebb értelmük így az, hogy semmire sem szabad támaszkodjunk. A kínai buddhizmus, azon korszakában, amikor a zen megszületett, a szent szövegek tanulmányozása és a bennük foglaltakhoz való túlzott ragaszkodás, ám azok megvalósításának hiánya, igen nagy akadálynak bizonyultak a gyakorlók számára. Ezért fontos, hogy belássuk, hogy mindez azt jelenti, nem támaszkodunk egyetlen dologra sem. Ugyanis, amennyiben például egy szútra, egy tanítás, vagy akár egy kōan (公案) formájára, vagyis tartalmára támaszkodunk, elvétjük az irányt.
A szövegekre nem támaszkodás tanítása egyébiránt egy gyakran félreértett és félremagyarázott gondolata a zennek. Első hallásra úgy szokták értelmezni, hogy a zen gyakorlók soha nem ismerkednek meg a buddhista szövegekkel, sőt egyenesen figyelmen kívül is hagyják őket. Ez így nem igaz. Nincs olyan zen szerzetes, és legfőképpen nincs olyan zen mester, aki ne ismerné tökéletesen a korai és a késői buddhista szövegeket, és ne tanulmányozná őket, akár egy életen át. Az, hogy nem támaszkodunk az írásokra, pontosan azt jelenti, amit mond, hogy nem támaszkodunk rájuk. Ismerjük őket, de nem kapaszkodunk beléjük. Nem mások által kimondott szavakkal próbáljuk megválaszolni a kérdéseinket, hanem megtaláljuk a saját válaszainkat. Azzal, hogy valaki megtanul rengeteg kōant, vagy kívülről tudja az összes szútrát és zen történetet, semmivel sem jut közelebb a lényeghez.
A Gyémánt szútra nagyon hasonlóan fogalmaz, mint a fent említett zen tanítás. Azt mondja ki, hogy ne támaszkodjunk semmilyen bevett formára. Értelmezhető tanítása olyan módon is, hogy más szövegekre ne támaszkodjunk, mégis ha teljességében értelmezzük, akkor mindenképpen beletartozik ebbe a nem támaszkodásba maga a Gyémánt szútra is. Így egy paradoxon rejlik a tanításban, amint arra a szútra szövegében rá is világít:
„– E tanítóbeszédnek „Önfelülmúló megismerés” a címe; így jegyezd meg! S hogy miért? Azért, ó Szubhúti, mert amit a Tathágata önfelülmúló megismerésnek mondott, nem önfelülmúlónak nevezte azt a Tathágata; ezért nevezik önfelülmúló megismerésnek. Mit gondolsz, Szubhúti, mondott egyáltalán bármit is a Tathágata?
– Nem, Magasztos, a Tathágata nem mondott semmit.”
Hatalmas érdemeket szerez, aki képes a tanításokat helyesen továbbadni, de végső soron, amikor az ember már túl van az elhatározáson, a gyakorláson, akkor a támasztékot – jelen esetben a szútrát is – szükséges átfordítani. Így végül nem marad más, minthogy „a Magasztos nem mondott semmit”. Végső soron az üresség marad. Aki igazán eltökélten törekszik a Tan megértésére, annak minden támasztékot el kell engedni. Egy idő után hátráltató tényezővé válik, ha valami külsőhöz ragaszkodunk.
A szútra folyamatos recitálása idővel a szöveg belsővé tételét eredményezi. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy hiába lesz mélyen a személyben, mégis mindig külső marad. Egyfajta külső vallási gyakorlat. Hatalmas érdemhalmokat lehet szerezni már csupán a szútra címének, vagy a négy soros versnek a meghallása vagy átadása által is. Mégis a legfontosabb a megismerés gyakorlása. Ez meghalad minden külsődleges megnyilvánulást, legyen az akár vallási, akár nem vallási tárgyú. A megismerés gyakorlásából fakad ugyanis egyedül a megvilágosodás. Végső igazságként nem létezik semmiféle tanítóbeszéd, nem létezik tartam, és ha létezne is, beszélni nem lehetne róla. Beszélni általános vagy egyedi jellegzetességekről lehet csupán, majd ezekről végül mégis kiderül, hogy üresek. Ezért mondja Szubhúti, hogy a Magasztos végső soron nem beszélt semmiről. A tudatot féken kell tartani, csapongásoktól mentessé tenni, és hagyni, hogy elvesszen minden kapaszkodó, minden támaszték, hogy végül a megismerés gyakorlása által elérhetővé váljon a megvilágosodás, az oszlatva-sugárzás szintje.
Ez az út maga a bodhiszattva. A Gyémántvágó szútra bodhiszattvája egy tökéletesen és hiánytalanul együttérző személy, aki nem gondolja, hogy lennének lények, akiket megszabadíthat, hiszen belátja mindennek az ürességét. Belátja a világ, a benne lévő lények és önmaga ürességét is. Sőt belátja a Tan és a megvilágosodás ürességét is. Nem ragaszkodik semmihez, és nem ragad semmiben. Nem tapad hozzá semmilyen formához, vagy nem-formához, tudata akadálytalanul és tisztán áramlik.
„Csillag, káprázat és mécsláng
Délibáb, harmatcsepp és buborék
Álomkép, villámlás és felhő:
Ilyennek láss mindent, ami összetett!”
Irodalom:
Agócs Tamás 2000 Gyémánt áttörés, a Gyémánt vágó szútra és magyarázatai, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest
Agócs Tamás 2008 Gyémántvágó – Mahájána szútra az önfelülmúló megismerésről, (A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán kiadott kézirat)
Dobosy Antal 2005 Zen szöveggyűjtemény, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, Budapest
Hui Neng zen tanításai 2001, fordította: Szigeti György, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest
Sódó Harada 2005 Bódhidharma ösvényén, Filosz, Budapest
Skilton, Andrew 1997 A buddhizmus rövid története, ford. Agócs Tamás, Corvina Kiadó, Budapest
Valamint: Jeff Shore 2008. február 24-én a Hajós utcai elvonuláson elhangzott előadása, és Shodo Harada Roshi előadásai
[1] Ārya-Vajracchedikā-nāma Prajñāpāramitā-mahāyāna-sūtra
[2] 慧能 vagy 惠能; pinyin átírásban: Huìnéng, japánul: Daikan Enō; 638-713 között élt
[3] in. Hatodik Pátriárka szútrája (六祖壇經), amely magyarul Hui Neng zen tanításai címen is megjelent
[4] Japán címén: 金剛般若波羅蜜多經 vagy röviden 金剛經 (kongō hannya haramita kyō vagy röviden kongō kyō)
[5] Az „átvihessem őket” helyett azt is mondhatjuk, hogy „átjuttathassam őket”, amely kifejezés Buddha tanításaira utal vissza, amelyben arra utal, hogy a Tan átjuttat a folyón, mint egy tutaj. Ezzel együtt azon személyeket, akik ráléptek a gyakorlás ösvényére „folyamba lépett”-nek nevezték.
[6] Idézet Shōdō Harada rōshi „Frissen hullott hó az új ezüsttálba” című előadásából
[7] Idézet Shōdō Harada rōshi „Frissen hullott hó az új ezüsttálba” című előadásából