Az előző alkalommal megismerkedtünk a hiraganával, mint a japán nyelv és kalligráfia szerves részével. Szóba hoztam az Iroha dalt (Iroha uta, 伊呂波歌) is, mint egy különleges és híres japán verset. Nézzünk be ennek a szövegnek a kulisszái mögé, hogy miért is olyan érdekes!
Már az előző, kana írásról szóló cikkben bemutattam egy képet erről a versről, de azért újra vegyük elő:
Miközben szemlélhetjük a kana írást, nézzük meg egy kicsit ennek a versnek a történetét. Születését egy buddhista szerzetes nevéhez kötik, akit Kūkainak hívnak és 774-835 között élt. Azt nem tudhatjuk, hogy valóban ő írta-e a verset, azonban más dolgokban biztosak lehetünk. Az egyik, hogy megjelenik benne a történeti kana használat, amikor még volt nem „csak” a wo (を), de wi (ゐ) és we (ゑ) is a készletben volt. Viszont a vers végén található n (ん) kezdetben nem volt megtalálható benne, mivel a mu (む) hiragana kiejtése volt az n hang is, és korban sokkal később vált ketté a dolog és alakult ki a hiragana n. A másik, amiben biztosak lehetünk, hogy a 8-9. században íródott a vers, vagyis a Heian-korban (794-1179). A harmadik, hogy ez a vers minden egyes japán szótagot tartalmaz, vagyis a teljes „abc”-t, miközben minden szótag egyetlen egyszer fordul benne elő, és értelmes – méghozzá igen mély – tartalommal is bír. A negyedik pedig, hogy egy buddhista szöveghez, az úgynevezett Nirvána szútrához köthető abból a szempontból, hogy tartalmilag ugyanazon felvetésen alapszik, sőt szinte sorról-sorra felidézi azt. Ez a felvetés pedig röviden annyi, hogy a világban minden mulandó és változékony, ezért a gyakorló – esetünkben a vers írója is – megszabadul a felszínes gondolkodástól, és elmélyül a megvilágosodás élményében. Csodálatos minden egyes sora, ezért nézzük is meg szóról-szóra magát a verset. Fűzök a sorokhoz rövid magyarázatokat is, hogy a buddhizmusban kevésbé járatosak is könnyebben értelmezhessék:
いろはにほへと – iro ha nihohe to – Habár a színek élénkek (vagyis a szemünkkel látható érzéki világ csodálatosan változékony)
ちりぬるを – chirinuru wo – de minden teljesen elmúlik (vagyis, ahogy a buddhizmus tanítja: a dolgok mulandóak, semmi sem állandó ebben a világban)
わかよたれそ – wa ka yo tare so – A világunkban ugyan ki (vagyis ebben a látható és érzékelhető világban mi vagy ki lehetne)
つねならむ – tsune naramu – örökké váló (hiszen minden változik, semmi sem állandó)
うゐの おくやま – uwi no okuyama – A cselekvések mély világát (vagyis ezt a világot, az érzékek világát, ahol napról-napra éljük életünket)
けふこえて – kefu koete – ma átléptem (vagyis meghaladtam, ami annyit tesz, hogy elengedtem a hozzá való kötődésem, ragaszkodásom, ami a buddhista gyakorlás része)
あさきゆめみし – asaki yume mishi – értéktelen álmodozásokba nem veszek bele (tehát felszínes, csupán a valóság felszínét belátó álmokba, érzékelésekbe, érzésekbe, amelyek túlzottan sekélyesek és értéktelenek, nem merülök el, felülemelkedek rajtuk)
ゑひもせす – wehi mo sesu – nem leszek többet a tévelygés állapotában sem (konkrétabban nem részegítenek meg a világ dolgai – amelyek csupán káprázatok a buddhizmus tanítása szerint –, és nem is ragadnak magukkal, így folyamatosan fenn tudom tartani a nyugalmat és a tiszta tudatállapotot)
Remélem, hogy sikerült tisztább képet mutassak a versről, főleg hogy számtalan alkalommal előkerül, japán szakos hallgatók akár kívülről is tudják. Végezetül nézzünk kicsit bele a vers leírásába újra, kiemelve egy-két kapcsolódást, ahogy egymásba olvadnak a hiraganák, hogy ezzel kicsit már előre tekintsünk a későbbiekben tárgyalt kana-kapcsolódások felé:
