Japán kalligráfia

A kalligráfia története Japánban az írás kezdetéhez vezet vissza. A kezdetek idején Japánban nem volt írott nyelv. Az 5. század körül kezdődött meg az a tendencia, hogy elkezdték átvenni a kínai írást. Először a japánok elkezdték másolni a kínai szövegeket, tanulmányozták őket, és kínai nyelven írtak.
Azonban szinte ezzel egy időben elkezdték a kanjikat^[1] (kínai írásjegyeket) oly módon használni, hogy illeszkedjen a japán nyelvhez. Mivel a kínaival ellentétben a japán ragozó nyelv, és így szükségük volt olyan nyelvtani elemekre is, amelyek a ragozást jelzik, így egyes karaktereket jelentésükre való tekintet nélkül, csak hangzás alapján, a ragozáshoz kezdtek el használni. Valamint volt olyan írás, amelyben a kínai pusztán hangzás után szótagokat jelentett.^[2] Ebből alakult ki később (a 9. században), hogy egyes írásjegyek leegyszerűsödtek és szótagokként kezdtek el funkcionálni. Ez lett a kana^[3] írás, amely mind a mai napig a japán szótagírás. Már a 10. században elterjedt volt a szótagírás használata, és a 11. században egy egyedi és sajátosan japán kalligráfiai formaként is megjelent. Ennek ellenére azonban, nagyon sokáig a kínai nyelv foglalta el az első helyet az elit irodalmi körökben, és ha eltérő mértékben is, de mindig komoly hatást gyakorolt. Bár már a 8. századtól létezett Japánban nyomtatás, a 16. században elterjedő könyvnyomtatásig sosem helyettesíthette a legelterjedtebb sokszorosító eljárásokat vagy a kalligráfiát. A kalligráfia természetesen a könyvnyomtatás elterjedése után is fennmaradt, továbbá a fadúcos nyomtatásban is igen fontos szerepet játszott.

A kínai írásjegyekkel írt kalligráfia a shotai (書体), amelynek különféle formáját gyakorolták és gyakorolják mind a mai napig. Ezek a különböző fajta írások tulajdonképpen az írás történelmi fejlődésének visszatükröződései, amely Kínában lejátszódott.

A tensho vagy archaikus-, pecsétírás hagyományosan a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idejében használt hivatalos bélyegzőkön vagy pecséteken jelent meg. Másik stílus a reisho, az udvari-írás, vagyis a hivatali- vagy hivatalos-írás^[4], amely a hivatalos okiratokon jelent meg. Ezek nagyon ősi kínai kalligráfiai stílusok. Igazából egészen addig nem is kerültek Japánban használatba, amíg az Edo-korban népszerűvé nem vált a kínai kultúra és történelem tanulmányozása. Sokkal közismertebb – és egyben népszerűbb is volt – a kaisho, a példa- vagy minta-írás^[5]. Mind a mai napig fennmaradt, mi több a modern tipográfia is ezt használja. A gyōsho vagy folyóírás úgy jött létre, hogy az ecset gyorsabb mozgásának következtében egyes vonások összeadódtak, elmaradtak, akár több írásjegy össze is ért. Ezt a stílust informális írásra használják igen gyakran. A sōsho, vagyis fűírás egy igazi kurzív írás, amely összekapcsolja – vagy összevonja – egyrészt az egyes írásjegyek vonásait, és ezzel rövidíti is őket, másrészt több írásjegyet egybe is mos. Végeredménye egy folyamatos, szinte folyékonynak mondható, lendületes írás. Ebben a stílusban különbségek mutatkoznak egyes írásjegyek méretében is, és az összekapcsolódásokkal együtt ezek az ütemek, dinamikus váltakozások alkotják a művészi formát.

Az írásmódokkal, stílusokkal összehasonlítva mind a gyakorlás módjai, mind pedig a kalligráfia eszközei nem sokat változtak eme művészet kezdetei óta. A két alapvető ecset, a futofude (vastag ecset) és a hosofude (vékony ecset), ma is ugyanúgy a fő rész és az apróbb feliratok esetében vagy a kalligráfia végére elhelyezett aláírására, esetleg finom kurzív írásra használatos. A sumi, a tus ma is szinte ugyanúgy készül, mint évszázadokkal korábban.^[6]

[1] Kanji a neve azoknak az írásjegyeknek, amelyek Kínából kerültek Japánba. A ma használatos alap tudásban közel kétezer ilyet ismernek. Ehhez jönnek a szótagírások, a kanak.
[2] 759 körül jelent meg a Man’Yōshū (万葉集) költészeti antológia, amelyben jól megfigyelhető, hogy a kínai írást szótagírásként használták fel hangzás után. Ez lett a ma man’yōganaként (万葉仮名) ismert írásmódszer.
[3] Ma kétféle kana van használatban Japánban. A hiragana, amely egyrészt használatos a ragozáshoz, másrészt olyan japán szavak leírásához, amelyekre nincsen megfelelő kanji, másrészt az oktatásban használják arra is, hogy amíg a gyerek nem ismer minden írásjegyet, addig ezzel feltűntetik mellette a hangzás szerinti leírást, amely segítségével képes azt felismerni. A másik típus a katakana, amely főként az idegen szavak és külföldi nevek átírására szolgál.
[4] Egyes helyeken írnoki írásnak is nevezik, mivel a hivatalokban dolgozó írnokok használták.
[5] A kaishot egyes szövegek úgy említik, mint blokk stílusú írást.
[6] A tusrudakat fa elégetéséből nyert koromból és ahhoz kever olajjal átitatott bőrből, halcsont enyvből készítik szárítással. A használatkor ezt a rudat a dörzskövön dörzsölik, amelynek kicsiny „medencéjébe” vizet csepegtetnek és a kívánt mélységű fekete színt ezen kettő keverékéből állítják elő.