Hakuin Ekaku (1685-1769) 白隠 慧鶴
A Kotobuki (壽), vagyis a hosszú élet egyetlen hatalmas kanjiját ábrázoló műve, késői kalligráfiáira példa. Jól mutatja az élete vége felé készült kalligráfiái ecsetkezelésének hatalmas erejét, amely közvetlenül az írásjegyek megformálásából ered. Ha megnézzük a később említésre kerülő Felirat a haraghoz című művét, és összehasonlítjuk a kotobukival, akkor jól láthatjuk azt a fejlődést, amelyen Hakuin átment a kettő közt lévő talán több évtizedben. Minden egyes vonás vastag, mégsem unalmas, nem laposodik el. Különböző árnyalatok jelennek meg, amelyek sajátos hangulatot ársztanak azáltal, ahogyan megjelennek a feketék, hogy átússzanak a szürkébe, majd a szürkék a feketébe újra.
Érdekes megfigyelni, hogy a vonásainak kezdete és vége egyaránt lezártnak tűnik, amely hasonlít egy jégkorongra. Ettől olyan, mintha egy hatalmas csontváz, amely önmagába záródóan stabilan áll. Emellett észrevehető, hogy a vonások között igen kicsi a negatív térköz, így az írásjegy egy hatalmas oválist képez a lap közepén. Ha elsőre mindez kicsit egysíkúnak tűnik is, megfigyelhetjük, hogyan töri meg sajátos változatossággal Hakuin, a munka nehézkességének lehetőségét is. A felső kétharmadában a vízszintes vonalak dominálnak, amelyek kicsit felfelé emelkednek a jobb oldalukon. A benne lévő két függőleges vonás segíti, hogy mindez mégis stabilan álljon. Az alsó egyharmad azonban szemmel láthatóan különbözik ettől a vízszintes dominanciától. A negatív fehér felületet „v” alakban veszik körül az átlók, amely segíti a felső részt dinamikussá tenni, és így az egész írásjegy dinamikussá válik. Egyedülálló a kifejező ereje ennek a kompozíciónak.
Hakuinról azt mondják, hogy nem használt friss tintát, de lehet, hogy a hatás, amit elért nem ebben rejlik, hanem abban, hogy olyan papírt használt, amelynek a nedvszívó képessége más volt, mint a hagyományos kalligráfia papír. Ezt úgy érte el, hogy vastagabb papírt használt a megszokottnál, így a nedvesség megállt a papíron és véletlenszerűen száradt meg, foltokat, különböző tónusokat hagyva maga után. Ez jól látható a Namu Amida Butsu kalligráfiáján is.
A vallásokkal kapcsolatban nem ritka, hogy művein kritika jelenik meg. Sosem más vallásokat vett ilyenkor górcső alá, sokkal inkább a hamis tanítókat, a számára ál-zen művelőket. Azoknak, akik lenézték a zent, vagy azoknak, akik teljes megértés nélkül tanították a zent, gyakran üzent. Egyik ilyen üzenetében arról ír, hogy sokszor lehet találkozni olyan szerzetesekkel, akik azt állítják, hogy az összes kōant megértették, aztán, ha valaki megszorongatja őket, azonnal kiderül, hogy sosem néztek saját természetükbe, minden tudás híján csak műveletlen, faragatlan és vak fickók. Abból a gondolatból aztán, hogy a nem megvilágosodottak világtalanok, eljutott Hakuin egy egyedülálló témához, a Vak emberek átkelnek a hídon című műhöz, sőt művekhez. A Shōin-ji közelében volt egy meredek szakadék, amely mélyén folyó szaladt. A szakadékon mindössze egyetlen veszélyes, keskeny fatörzsön lehetett átkelni. Hakuin meglátta a párhuzamot a hídon való átkelés és a még fel nem ébredettek mindennapi életében, és többször lefestette a témát, mindig ugyanazzal a verssel:
A belső életünk és a hánykolódó világ kívül, mind a kettő
Olyan, akár a vak emberek a farönk-hídon –
A tudat az, amely át tud kelni, az a legjobb vezető.
„A tudat az, amely át tud kelni”, vagyis az a tudat, amely megvilágosodott. A tiszta szemlélés és a minden egyformán való elfogadása által képes erre. Ennek a kontrasztja a nem-megvilágosodottak tudata, amely vakon tapogatózik. Ez az allegória lengi körbe a képet. A három figura mindegyike sajátos módon igyekszik kitapogatni az utat. A legelöl járó lehúzta papucsát, botjára akasztotta, amolyan ellensúlynak, és négykézlábra ereszkedve próbál előre haladni. Mögötte a középső vak lenyúl, hogy ujjbegyeivel érintse a hidat. A sor legvégén lévő szintén meztelen lábaival igyekszik kitapogatni a farönköt és biztonságosan érezni, még botjával is előre nyúl segítvén tájékozódását, szandálját pedig inkább kezében viszi. A figurák mindössze apró foltokból állnak, mint egy árnyszínház, nem is volt többre szüksége Hakuinnak, hogy megfogalmazza őket a határozott vonalon, amelyet a farönk ad. A táj is egyszerű, egy díszlet, amelyben ott rejlik a leheletnyi fanyar, ironikus humor: a híd vége nem ér el pontosan a túlsó oldalra. A kalligráfia szinte leheletnyi, finom szövésű. A sōsho stílus bámulatos megjelenítése. Korábban nem jelent meg festményen ilyen téma, és mégis óriási hatást értek el a későbbi zen művészetben.
Felirat a haraghoz című kalligráfia:
best Running shoes | Jordan 1 Retro High OG University Blue (PS) – AQ2664-134