Hatodik Pátriárka és a A Hatodik Pátriárka szútrájának[1] keletkezése

 

 

 

 

Huineng[2] a kínai csan, japán zen (禅vagy禪, ami a szanszkrit dhyāna, illetve a pāli jhāna szóból ered) buddhizmus egyik kiemelkedő és meghatározó alakja az egész hagyományban. Japánban Daikan Enō néven ismerik.Őt a hirtelen megvilágosodás mesterének tartják, és egyben a déli zen iskola megalapítójának. Életéről a neki tulajdonított[3] szútra elején is olvashatunk. A történet szerint édesapja fiatal korában meghalt, és a családja igen nagy szegénységben élt. Dolgoznia kellett, fát aprított és azt adta el. Nem nyílt hát lehetősége arra sem, hogy írni vagy olvasni tanuljon. Egy alkalommal, amikor tűzifát vitt egy fogadóba meghallotta, hogy egy vendég, egy szerzetes a Gyémánt Szútrát[4] recitálja és abban a pillanatban megvilágosodott. Azonnal úgy döntött, hogy Buddha útjára lép, azonban mielőtt útnak indult a kolostorba, amelyről a szerzetes beszélt neki, még gondoskodni szeretett volna édesanyjáról.[5] Harminc napos gyaloglás után megérkezett a Huang Mei hegyhez, ahol az Ötödik Pátriárka, Hongren[6] élt és tanított. Első találkozásuk párbeszédét a szútra is őrzi, amely alkalmával az Ötödik Pátriárka azonnal felfigyelt a fiatal Huineng megvilágosodására. Végül azonban csak ennyit mondott neki: „Lám, ez a fiú nagyon bölcs … Most pedig vonulj vissza az istállóba, és nem szólj többet!”[7] Huineng  feladata ezután a tűzifa aprítása és a rizs hántolása lett. Nyolc hónapja élt már a kolostorban, amikor Hongren bejelentette, hogy ideje továbbadnia a pátriárka címet, a köpenyt és szilkét, valamint a titkos tanításokat, amelyeket az a tanítvány kap meg, aki az út lényegében legjobban elmélyült, aki a tudat lényegét megértette. Ahhoz, hogy kiderüljön mindez, feladatként azt adta, hogy mindenki írjon egy négy soros verset, és akié a tudat igazi esszenciáját mutatja, az kapja meg címét. A tanítványok azonban úgy gondolták, hogy felesleges verset írniuk, hiszen úgyis a legjobb tanítvány, Shenxiu[8] fogja kapni a köpenyt és a tant. Shenxiu azonban nehezen tudott dönteni afelől, hogy egyáltalán írjon-e verset. Amikor mégis elkészült vele, nem nyílt alkalma megmutatni azt mesterének, így végül a Pátriárka csarnokával szemben lévő falra írta fel, ahová éppen akkor egy Lankávatára szútrából származó jelenet festését tervezték. Verse így szólt: Testünk bódhi-fa / Elménk egy tiszta tükör / Tisztogassuk őket mindenkor szorgalmasan / Ne rakódhasson rájuk por! Azonban a Pátriárka azonnal tudta, hogy tanítvány még nem lépett át a megvilágosodás kapuján. Ennek ellenére, amikor a festőművész megérkezett, hogy elkészítse a képet, elnézést kért tőle, hogy messziről a kolostorba fáradt, de úgy döntött nincsen már szükség a képre, hiszen a szútra üzenete úgyis az, hogy minden jelenség múlandó és csalóka, és jobb lesz, ha a vers marad a falon, hogy a tanítványok tanulmányozhassák és recitálhassák. Az este folyamán pedig beszélt Shenxiuval is, és elmondta neki, hogy még nem rendelkezik a megvilágosodás megértésével, így jobb lesz, ha új verset ír. Ha átlép a megvilágosodás kapuján, akkor megkapja a köpenyt. Két nap múlva szerzett a versről és a feladatról tudomást Huineng, amikor meghallotta, amint egy tanítvány recitálta. Megkérdezte tőle mi az. A tanítvány elvezette a csarnokhoz. Éppen arra járt egy hivatalnok is, és a verset ő olvasta fel Huinengnek, aki megkérte, hogy írja mellé sajátját, amely így hangzott a történetek szerint: A megvilágosodás nem bódhi-fa / Az elme sem tiszta tükör / Eredetileg sem volt semmi / Mire hullana akkor por?[9] Miután a hivatalnok befejezte az írást mindenki megcsodálta a verset, Huineng pedig visszatért helyére. Amikor a Pátriárka meglátta a tömeget, sarujával letörölte a verset a falról, nehogy irigyei támadjanak Huinengnek, és azon véleményének adott hangot, hogy eme vers szerzője sem ismerte még fel a tudat igazi lényegét, ám másnap elment Huinenghez és magához hivatta az éjszaka. Neki adta át a köpenyt, szilkéjét valamint a Tant titokban, és a hirtelen megvilágosodás tanításának örökösévé tette, a Hatodik Pátriárkává. Mivel azonban félő volt, hogy a tanulatlan fiúnak hamar irigyei lesznek, és életét akár veszély is fenyegeti, útjára bocsátotta. Így kezdődött meg Huineng vándorlása. Próbáltak nyomára bukkanni, és nem engedték, hogy a címet viselje, hanem a rangidős Shenxiu kapta azt meg később, azonban tanításait sokan kérték, amelyeket a szútra szép számmal be is mutat.

 

A Hatodik Pátriárka szútrája[10] szerzőjének kiléte a mai napig erősen vitatott. Egyesek úgy vélik, hogy az ökörfejnek nevezett iskola hatásai érezhetők rajta, mások szerint Huineng tanítványának, Shenhuinak (670-762)és tanítványai körének tulajdonítható. Keletkezésének időpontját 820-ra teszik, és kínai nyelven íródott.

Két részből tevődik össze a szöveg, az első fejezet a Pátriárka életrajzát tartalmazza, míg a többi fejezet a hirtelen megvilágosodás tanításait, valamint a lélektől-lélekig, vagyis japánul i-shin-den-shin (以心伝心) tanítás átadási módszerét is tartalmazza többek között, amely a zen filozófiájának egyik központi fogalma. Az életrajzi rész csúcspontjának mindenképpen – az imént említett – két közismert vers tekinthető, amely szinte minden zen tanításról szóló könyvben megjelenik, és az egyik leghíresebb történet, amely Huineng nevéhez fűződik. Ezen kívül még egy rövid történet jelenik meg róla egy kōanban (公案) is, a zen egyik leghíresebb kōan gyűjteményében, a Kapujanincs átjáró, vagy Nincs kapu (japánul Mumonkan, 無門關) gyűjteményben[11]. Huineng tanításai a déli iskola, vagyis a hirtelen megvilágosodás tanának példái, míg Shenxiu az északi, fokozatos megvilágosodást hirdető iskola tanait tárja elénk. Huineng arra világít rá, hogy a tudásra való hirtelen ráébredés vagy felébredés nem más, mint az eredeti, a valódi, az igazi dharma, Buddha rálátása a dolgok természetére. Ezt a rálátást a szútra végig negatív jelzőkkel mutatja be, mint a nem-tudat vagy a nem-gondolkodás.[12]

***

 

 

 

 

A zen buddhizmus az egyik ma is aktívan jelenlévő buddhista iskola. Nyugaton a tibeti tanok után ez volt a második olyan irányzat, amely gyorsan elterjedt és ismertté vált. A mai napig alkalmazzák tanításait a gyakorlatban is. Mivel jelen írás gerincét éppen ezek a gyakorlati tanítások tennék ki, ezért kézenfekvő a választás, hogy a szútrának éppen a meditációról szóló fejezetét tegyem meg vizsgálódásom tárgyává.

A meditációról szóló rész igen rövid, és tömör tanítást ad. Így kezdi a Pátriárka: „Meditációs gyakorlatunkban nem időzünk sem a tudaton, sem a tisztaságon, csak a tudat igazi lényegén. Nem ragaszkodunk a nem-cselekvéshez sem. Midőn elidőzünk a tudatban, be kell látnunk annak illuzórikus voltát.” Majd folytatja: „Ha megszabadulunk az összes csalóka képzettől, akkor semmi mást nem tapasztalunk, kizárólag igazi természetünk tisztaságát.”[13] Ezekben a szavakban több tanítást is felfedezhetünk. Egyrészt Buddha szavait, amelyek arra tanítanak, hogy a hétköznapi világunkat az illúzió (japán terminológiával funbetsu, képzelgés), māyā fátyla teszi olyanná, amilyen, míg a végső valóságot eltakarja ez a fátyol a szemünk elől. Erre építve már a korai meditációs gyakorlatok is tartalmaztak olyan részeket, amely a különböző dolgok, mint a tudat, illúzió voltának megfigyelésén alapultak. Másrészt a Pátriárka rámutat arra is, hogy a yōgācāra filozófia, amely a csak-tudat létét tanítja, szintén valami olyanról beszél, amely csupán illúzió. A tudat is, ahogy minden más, összetett, önmagában nem létező (nisvabhāva), csupán a függő keletkezéssel szemben (pratityasamutpāda) valósnak vétele miatt tűnik annak. Ha a prāsañgika madhyamaka tanítók terminológiájával élünk, akkor azok, akik a tudatnak valós létezést adnak, azok csupán a konvencionális igazságok szintjén állnak, és a létezés végletének hibájába esnek. Végső szinten (paramārtha)ugyanis minden üresség természetű, még az üresség is. Ez az üresség-tan a zen buddhizmusban is megjelenik.

Harmadrészt egy kimondottan mahāyāna tanítás is megjelenik ezekben a sorokban az „igazi természetünk tisztasága” terminológiában, ez pedig a tathāgathagarbha[14], a Buddha-természet tanítása. Ez a tanítás nem csak központi téma a késői buddhizmusban, de igen lényeges különbség is a korai buddhizmushoz képest. A Buddha-természet tulajdonképpen a buddhaság magja, amely minden élőlényben megtalálható. Egyes iskolák szerint ez valódi léttel bír, és egy állandó központi mag. A korai tathāgathagarbha tanítások egy potenciaként írják le, amely annak lehetőségét rejti magában, hogy bárki Buddhává válhasson. A későbbi tanításokban már valamiféle szubsztanciális létezőként fogják fel, amely lehetővé teszi a még meg nem világosodott személy számára, hogy elérje a megvilágosodást (japánul satorit, 悟). A tanítás a Tathāgathagarbha-sūtraban és a Śrīmālādēvi-sūtraban jelenik meg legkorábban a 3. században, de lényeges forrása még a Mahāparinirvāña sūtra (japánul Nehankyō, 涅槃経) vagy a Maitreyanātha Ratnagōtra-vibhāga című verses műve is. A zen tanításokban – más tanok mellett – központi helyet foglal el a Buddha-természet tanítása.

A zen mesterek úgy tartják, hogy a Buddha-természet meglátásához kevés az intellektuális megértés, ehhez inkább egy közvetlenül megtapasztalt lényegiségnek kell létrejönnie a tudatban. Ez a megvilágosodáskor bizonyos értelemben az ember valódi lényegének közvetlen megtapasztalásából áll, amely a buddhaság végső valóságának megtapasztalása, az üresség (szanszkrit śūnyatā, japán kū, 空 vagy mu, 無). Ezen tanítás sokat emlegetett megjelenése a zenben a Mumonkan első kōanja:

„Egy szerzetes megkérdezte Dzsósútól[15]:

–         Vajon van-e a kutyának Buddha természete?

–         Nincs[16] – felelte Dzsósú.”[17]

A mester válasza japánul egyetlen szótag, a mu, amely egyrészt egy negatív terminológiája a zennek, másrészt viszont egy kutya ugatásának hangját is visszaadja kínai eredetijében – legalábbis egyes kutatók véleménye szerint. Ez azt mutatja, hogy a kérdésre nem lehet egyenes választ adni, sem egyenes állítással, sem pedig egyenes tagadással. Sokkal inkább a kérdésen való szemlélődésben, vagy a válasz képtelenségének szemlélésén keresztül nyerhető el a Buddha-természet közvetlen megtapasztalása, vagy méginkább abban, ahogy teljesen átadjuk magunkat ennek a kérdésnek, ennek a válasznak, magának a gyakorlásnak. Hogy minden egyes pillanatban fenntartjuk a kételyt, a figyelmet.

A Buddha-természetről szóló tanítás azt a lehetőséget vetíti minden gyakorló elé, hogy ő maga is bármikor Buddhává válhat, elérheti a megvilágosodást, megtapasztalhatja igazi természetét. Erre jó a meditáció, erre mutat rá a Hatodik Pátriárka is. Minden csalóka képzeletet tudni kell elengedni. Semmihez sem tapadni, még a tudaton vagy a tisztaságon sem szabad elidőzni. A nyugalom nem egyenlő a valódi tisztaság elérésével, hiszen az bármikor elvész vagy elveszhet, például még akkor is, ha az ember másokat dicsér vagy éppen becsmérel. Ez ugyanis nem a Buddha által is járt út.

A tisztaságról szóló tanítás után az jelenik meg a szútrában, amit egy másik alkalommal mondott a Pátriárka: „A mi iskolánkban az ülőmeditáció[18] lényege az, hogy érjük el a tökéletes megszabadulást, és rendíthetetlen nyugalommal tekintsünk minden külvilági eseményre, történjék az jól vagy rosszul. A meditáció célja a tudat igazi lényegének megtapasztalása és a rendíthetetlen nyugalom megélése.” Majd folytatja: „A meditáció a külső ragaszkodástól való megszabadulást jelenti, a szamádhi[19] pedig a belső béke elérését. Ha a külső dolgokhoz ragaszkodunk, akkor a bensőnk megzavarodik. Amikor megszabadulunk valamennyi külső ragaszkodástól, akkor a tudat megbékél. Tudatunk igazi lényege valójában tiszta. Azért jön létre bennünk a zavarodottság, mert a különféle élethelyzetek magukkal sodornak minket. Aki képes a rendíthetetlen tudatot fenntartani, függetlenül az élet zajlásától, az elérte a szamádhit.

A meditáció a külső ragaszkodástól való megszabadulás, a szamádhi pedig a belső béke megteremtése.” És így zárja le: „… mindenkor tapasztalják meg tudatuk igazi lényegét, gyakoroljanak kitartóan és érjék el a buddhaságot saját erőből!”[20] Az ember fülében az utolsó szavakat olvasva Buddha utolsó szavai csendülnek fel: gyakoroljatok fáradhatatlanul. Ezek a szavak valószínűleg minden időben ugyanazt jelentik, a kitartást, a örök gyakorlást, a tökéletes elmélyülést, összpontosítást, az önmagunkból kibontható megvilágosodást. A korai buddhizmus alakja az arhat volt, aki Buddha szavait hallva a fokozatos meditációk segítségével eléri a megvilágosodást. A későbbi buddhizmus központi alakja a bōdhisattva, a tökélyharcos, aki nem csak saját megvilágosodásán dolgozik, hanem másokén is. Egészen addig nem távozik a nirvánába, amíg minden érző lény el nem éri a megszabadulást. Ez a fáradhatatlanság talán legtökéletesebb megjelenése a világban.

Az zen minden tanításában a lényegre mutat rá. Nincs más, mint hogy: a nap keleten kel fel és nyugaton nyugszik le. Az van, ami itt és most van. Itt és most kell cselekedni, itt és most kell gyakorolni fáradhatatlanul. A Pátriárka ezt tanítja. A meditáció segít a külső ragaszkodásoktól megszabadulni. Ennek nagyon fontos üzenete van a mai kor embere számára is. A szenvedés a ragaszkodásból fakad, ahogy Buddha kimondta a Négy Nemes Igazságban több mint kétezerötszáz éve. Ha az ember képes ezt felismerni, a meditáció hozzásegíti ahhoz, hogy elengedje ragaszkodásait, meglássa a dolgok igazi természetét és rendíthetetlen nyugalomba kerüljön. Így az élet minden viszontagságát egyformán képes megélni. Ezt nem kell kizárólagosan a szerzetesi életmódhoz csatolni. A mai tanítók – és nem csak a zen tanítók – rávilágítanak arra, hogy a megvilágosodás a világi emberek számára is éppen úgy megadatott, mint a szerzeteseknek. Ezt mutatja be tökéletesen a Vimalakīrti-nirdēsa-sūtra is. A zazen mindenkinek segít abban, hogy képes legyen visszatérni a gyökereihez és azzá válni, ami mindig is volt valójában. Ez az ülőmeditáció segít visszajutni a zavaró tényezőktől az eredeti belső világunkhoz. Ettől nem egyformává válunk, hanem éppen hogy önmagunkká. Képesek leszünk általa mélyen önmagunkba tekinteni, és ráébredni nem csak önmagunk, de a dolgok igazi természetére is. A meditáció eljuttat egy olyan állapotba, ahol a tudat nem ragaszkodik semmihez, teljesen szabadon mozdul bármerre, nem hajtja semmilyen külső forma, szélesre tárt és világos, ezáltal minden pillanatban képes megújulni. Ez a nem mozduló (fudochi) tudat, a tiszta tudat, amely Takuan Zenji (Takuan Sōhō, 沢庵 宗彭, 1573-1645) szavaival élve már nem rendelkezik formával sem, tulajdonképpen nem elme. Ez az, amelyről a Pátriárka és minden zen mester beszél.

A helyes, ha az elménk nem bélyegez meg semmit, nem mondja valamiről, hogy jó vagy rossz. Ez nem azt jelenti, hogy nem látjuk mások gyengeségeit vagy erényeit, csak azzal, hogy nem tesszük szóvá, nem engedjük, hogy ide-oda rángassanak minket. Ez az ítéletektől való mentesség, amelyről Buddha is tanított, amelyet a „helyes beszéd” terminológiába foglalt. A Hatodik Pátriárka ezt mondja: „Vágd el a rossz és jó minden elképzelését, amely a külvilágra vonatkozik. Aztán anélkül, hogy bármilyen elképzelés felmerülne arról, hogy mi merül fel és mi tűnik el, ülünk.”[21]  

 

A zen a gyakorlást helyezi előtérbe. Talán ezért bír a mai ember számára is segítséget nyújtani a világban és az önmagán belüli tájékozódáshoz. Egyszerű, amit megfogalmaz, ahogyan azt Buddha is tette. Ettől képes mindig élénken élő lenni ez a fajta tanítás.

 

 

---