Ha ceruzával vagy golyóstollal leírunk egy japán írásjegyet, nem sok különbséget veszünk észre a saját jól megszokott írásunk és a japán írás között. Legalábbis, ami a technikai részét érinti. Azonban ecsettel írni, kalligráfiát készíteni teljesen más.
A pont is vonal, egy-egy vonásnak pedig van kezdete és vége, és sosem csupán azt történik, hogy lerakjuk az ecsetet, húzunk egy vonalat és kész. Mindezt úgy csináljuk, hogy annak üteme, íve, ereje legyen. Az ecset nem csupán „két dimenzióban” mozog, hanem háromban. Vagyis nem csupán a papír két dimenziós síkja az, ami meghatározza az ecset mozgását. Ezen felül minden esetben meg van a szabálya annak, hogyan kezdjük és fejezzük be a vonást. Egy vonás fokozatos vastagodását vagy vékonyodását az ecsetre gyakorolt függőleges irányú nyomás változtatásával érjük el. Soha nem térünk vissza, nem javítjuk, nem húzunk át újra egy vonást! Ahogy az elsőre a papírra került, úgy is marad. A kalligráfia a pillanatot, a pillanat erejét, energiáját örökíti meg. Nem javítható és nem változtatható. Ez a szépsége, és egyben ez a nehézsége is.
Vegyük most elő újra az alapvonásokat, és tekintsük át annak segítségével az egyes vonásokon belül az ecset mozgását. Ezt így leírva persze kicsit nehezebb érzékelni, de ha közben kézbe veszünk egy ecsetet és megpróbáljuk követni a leírtakat, akkor sokkal könnyebb lesz megérteni.
A vonások elnevezése:
側 soku / 点 ten: a „pont”, ami valójában egy önmagába visszazáródó rövid vonás.
勒 roku / 横画 yokokaku: a vízszintes vonalként emlegetett vonás.
努 do / 縦画 tatekaku: a függőleges vonás.
撥ね hane: az általában „ugrásként” fordított vonás, amely egy jobbról balra felfelé haladó fokozatosan elvékonyodó vonás.
策 saku: a balról jobbra felfelé „ívelő” és egyben hosszan és fokozatosan elvékonyodó vonás.
掠 ryaku / 左払い hidariharai: a balra lefelé tartó és szintén elvékonyodó vonás, amelybe mindig van egy kis ív is.
啄 taku: az előzőhöz igen hasonlatos vonás, viszont lényegesen rövidebb, így energikusabb formát jelent.
磔 taku / 右払い migiharai: a jobbra és lefelé tartó, a vége felé ívében megtörő, egyszerre vastagodó és elvékonyodó vonás, amelynek talán a legnehezebb a szép leírása.
