Search Results for: szív szútra

Kívül-belül zen 1 – Mi a zen buddhizmus?

A zen buddhizmus rövid története

A zen (禅szanszkrit: dhyāna, kínai: chán, koreai: seon) szó jelentése elmélyedés, elmélyülés, „meditáció”. A zen buddhista ülőmeditáció neve ebből következőleg zazen (座禅), vagyis ülő elmélyedés. Azonban fontos megjegyezni, hogy a buddhizmus más iskolái sem fektetnek kisebb hangsúlyt a meditációra, sőt néha úgy tűnik, hogy a zen maga kevésbé hangsúlyozza az ülő meditáció fontosságát. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a zazen mindenképpen hozzásegíti a gyakorlót ahhoz, hogy a tudata akadálytól mentes, és tiszta legyen. Mindezek mellett a zen sajátossága sokkal inkább abban rejlik, ahogy a megvilágosodás megtapasztalásának lehetőségét valami közvetlen, közeli, egyszerű és kézzelfogható közelségbe helyezi. A zen mindig közvetlenül és nyíltan mutat rá az igazságra, nem használ szimbólumokat. A zen hirtelen megvilágosodás tanítása azonban nem egyedülálló. Mind a Lankávatára szútrába (Lakāvatāra Sūtra, jp. Ryōgakyō 楞伽経), mind a Gyémánt szútrában (Vajracchedikā Prajñāpāramitā Sūtra, jp. Kongōhannyakyō 金剛般若経) találunk rá utalást, ahogy a tantrikus buddhista gyakorlatoktól és egyes tibeti tanításoktól sem idegen. Ugyan írásos emlékek nincsenek róla, de a zen hagyomány is úgy tartja, hogy a hirtelen megvilágosodás tanítása egészen Buddháig nyúlik vissza, aki Mahākāśyapa-nak(japánul Daikashō大迦葉, vagy Makakashō Sonja 摩訶迦葉尊者) adta át, és ez a tanítás közvetlen mestertől tanítványig adódott át, és nem a szútrák közvetítik.

A Zen alapítójának a 6. században élt Bodhidharmát (japánul Daruma, 達磨) tartják, aki az indiai buddhizmus 28. pátriárkája a Buddha és Mahākāśyapa utáni sorban, és a zen 1. pátriárkája. Bodhidharma Indiából érkezett Kínába a hagyomány szerint 520 körül, és adta át a „szavak nélküli átadás” tanítását.

A pátriárkák sora:

  1. Bodhidharma (達磨) (kb. 440- kb. 528, máshol kb. 470-520) (jp. Daruma Daishi)
  2. Huike (慧可) (487-593) (jp. Niso Eka Daishi)
  3. Sengcan (僧燦) (megh. 606) (jp. Sanso Kanchi Zenji)
  4. Daoxin (道信) (580-651) (jp. Dōshin Dai’i Zenji)
  5. Hongren (弘忍) (601-674) (jp. Gunin Daiman Zenji)
  6. Huineng (慧能 vagy慧能) (638-713) (jp. Eno Daikan Zenji)

Zen a 6. pátriárka idejében két ágra, vagyis iskolára szakad, melyeket akkor még északi és déli channak neveztek. Később alakult ki a déli irányzatból – amely Huineng, a 6. pátriárka nevéhez fűződik – a két, Japánba átkerült és ma is jól ismert iskola a „fokozatosságot” előtérbe helyező, és legfőképpen az ülő meditációra koncentráló Sōtō-shū, vagyis sōtō-iskola (曹洞宗) és a hirtelen megvilágosodást hirdető, valamint a kōan (公案) gyakorlatokat is magába foglaló Rinzai-shū, vagyis rinzai-iskola (臨済宗). A rinzai irányzatot Eisai Zenji (栄西禅師 Myōan Eisai 明菴栄西, 1141-1215) 1191-ben – hét éves kínai gyakorlás után – vitte Japánba. A sōtō irányzatot Dōgen Zenji (道元禅師Eihei Dōgen 永平道元 1200-1253) vitte Japánba, amikor 1227/1228-ban visszatért Kínából.

A kínai történetében a Chan/Zen öt iskolára szakadt a Tang- (唐朝 618-907) és a Song-dinasztia (宋朝 960-1279) idejében. Az öt iskolát Öt Házként (Goke 五家) ismerjük. Ezek a következők voltak:

  • A Guiyang iskola (Igyō shū 潙仰宗) mesterei után kapta a nevét, akiket Guishan Lingyou-nak (Isan Reiyū 潙山霊祐 771-854) és Yangshan Huiji-nak (Kyōzan Ejaku 仰山慧寂 813-890) neveztek. Ők Mazu Daoyi (Baso Dōitsu 馬祖道一 709-788) Dharma-leszármazottjai voltak, amint ugyanehhez az átadási láncolatához tartozott Linji Yixuan is.
  • A Linji iskola (Rinzai shū 臨濟宗) nevét szintén mestere Linji Yixuan (Rinzai Gigen 臨済義玄 megh.  866) után kapta, kinek alakja ikonikussá és a chan mester archetípusává vált.
  • Caodong iskoláról (Sōtō shū 曹洞宗) szintén úgy tartják, hogy mesterei Dongshan Liangjie (Tōzan Ryōkai 洞山良价 807-869) és Caoshan Benji (Sōzan Honjaku 曹山本寂  840-901) után kapta a nevét.
  • Yunmen iskola (Unmon shū 雲門宗), aminek mestere Yunmen Wenyan (Ummon Bun’en 雲門文偃 862/864-949) volt, Xuefeng Yicun (Seppō Gizon 雪峰义存 822-908) Dharma-örököse, akinek átadási vonalát egészen Shitou Xiqian-ig (Sekitō Kisen 石頭希遷 700-790) vezették vissza.
  • Fayan iskola (Hōgen shū 法眼宗) Fayan Wenyi (Senryō Moneki 法眼文益 885-958) mester után, aki szintén Xuefeng Yicun Dharma-örököse volt

Japánba, mint láttuk, a Chan/Zen már csak a korábban említett két irányzattal, a Rinzai és a Sōtō iskolával került át a Kamakura-korban (鎌倉時代, Kamakura jidai, 1185-1333), amihez jóval később, 1655-ben egy harmadik, az Ōbaku zen irányzat társult Kínából, ami aztán teljes mértékben meg is őrizte kínai vonásait. Ugyan korábban is történtek próbálkozások a zen Japánban való meghonosítására, képviselői többször is megjelentek az országban, azonban az akkoriban uralkodó Tendai (天台宗, Tendai-shū) buddhista irányzat kiszorította őket.

A Kamakura-kor, vagy Kamakura-sógunátus (Kamakura-bakofu 鎌倉幕府) a szamuráj kultúra megerősödésének és hatalomra kerülésének időszaka, amely kedvezett a Zen letelepedésének és megerősödésének is. A szamurájok számára a friss, egyszerű, mégis erőteljes, a cselekvést középpontba helyező, a látványos szertartásokkal szemben szigorú követelményeivel az egyéni erőfeszítést hangsúlyozó Zen rendkívül vonzóvá vált. A sógunok (shōgun 将軍) és a harcos réteg (bushi 侍) támogatását élvezve a Zen politikai hatalomra tett szert, miközben a kultúra fenntartójává és terjesztőjévé is vált hihetetlen erejű hatásával.

Eisai, az eredetileg tendai szerzetes, munkássága nagyon fontos szerepet játszott a Zen terjedésében. Mind Kamakurában, mind Kiotóban építtetett kolostort, sőt életében ő tudta a legtöbb kolostort felépíttetni. Dōgen is az ő tanítványa volt, és habár rövid ideig taníthatta csak, Dōgen-re nagyon nagy hatást gyakorolt.

Dōgen először tendai, majd Tiszta Föld tanításokkal ismerkedett meg, azonban gyakorlatias kérdéseire nem kapott kielégítő válaszokat, így végül Eisai-hoz irányították. 1223-1227/1228 között tartózkodott Kínában, ahonnan megvilágosodását követően mestere engedélyével tért vissza Japánba.  Mestere tanácsát követve a fővárostól távol alapította meg a ma is működő kolostorát, az Eiheiji-t (永平寺). Dōgen ugyan viszonylag rövid ideig élt, de teljes életművet hagyott maga után az utókor számára fennmaradt tanításaival és írásaival.

A Zen japán történetében olyan mesterek tevékenységét tartják nagyra, mint Bankei Yōtaku (盤珪永琢 1622-1693, rinzai), Hakuin Ekaku (白隠 慧鶴 1686-1769, rinzai), vagy éppen Ryōkan Taigu (良寛大愚 1758-1831, sōtō). A zen szellemiséget tovább erősítették olyan kiemelkedő alakok, mint a zen szerzetes és festő Sesshū Tōyō (雪舟 等楊 1420-1506), a zen mester és a japán teaszertartás megalkotója Sen no Rikyū (千利休 1522-1591), vagy éppen a híres költő Matsuo Bashō (松尾 芭蕉 1644-1694)

A zen sajátossága, a zen négy alapelve

1. a tanításokon túlmenő átadás (教外別傳, kyōge betsuden)
2. az írásokra nem támaszkodás (不立文字, furyū monji)
3. egyenesen az ember tudatára való rámutatás (直指人心, jikishi ninshin)
4. buddhává válni az ember természetének meglátása által (見性成佛, kenshō jōbutsu)

A zen mestereket mind a mai napig nem igazán érdeklik a megvilágosodásról szóló elméletek, annak gyakorlati megvalósítását helyezik előtérbe. A zen gyakorlatban nem is egy megvilágosodásról, hanem újra és újra elért megvilágosodás(ok)ról beszélnek, melyre japánul a satori (悟り) kifejezést használják, ami „megértés, értelem” jelentéssel bír, és a hirtelen megvilágosodásra utal. A zen négy alapelve arra a sajátos tanítási módszerre utal, ahogyan a zen mesterek átadják megismerésüket tanítványaiknak. A tanítást, amelynek legfontosabb alapelve, hogy szavakkal kifejezhetetlen. Éppen ezért a zen gyakorlásban az igazság felismerését konkrét tapasztalássá igyekeznek alakítani. Így alakulhatott ki a zen módszerében a „nem-állítás általi állítás”, a „törekvés nélküli törekvés”, a „cselekvés nélküli cselekvés”, vagy éppen a „nem-gyakorlás révén megvalósítható gyakorlás”, hiszen a spekulatív gondolkodással szemben a konkrét cselekvést részesítették előnyben.

Zen történetek a zen történetéről és gyakorlatáról

Források:
Dobosy Antal 2015. Mahákásjapa mosolya, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete
Terebess Gábor 1990. Folyik a híd, Officina Nova, Budapest, online: https://terebess.hu/gabor/folyik.html

***

Buddha felmutat egy virágot
Amikor Sákjamuni Buddha a Gridhrakúta-hegyen (Keselyű-csúcson) tanított, egy szál virágot mutatott fel a hallgatóinak . Mindenki csöndben maradt, csak Mahákásjapa mosolyodott el . A Buddha a következőket mondotta:
– Rendelkezem az Igaz Tanítás Szemével, a Nirvána Csodálatos Szívével, a Formanélküli Igaz Formával és a Kimondhatatlan Finomságú Tanítás Kapujával, amely független a szavaktól, és amely a tanításokon túlmenően adódik át . Ezt a tanítást bízom Mahákásjapára
Mumon hozzáfűzése
Az Aranyarcú Gautama igazán semmibe se vette a hallgatóságot . A jóból rosszat csinált, és kutyahúst adott el birkahúsként . Saját magát meg csodálatosnak gondolta . De mi lett volna, ha az egész hallgatóság felnevet, hogyan tudta volna átadni az Igaz Szemet? És ha Mahákásjapa sem mosolyodik el, akkor hogyan adta volna át? Ha azt mondod, hogy az Igaz Tanítás Szeme átadható, akkor az aranyarcú öregember egy városi szélhámos, aki rászedi a vidéki fajankókat . Ha azt mondod, nem adható át, akkor Buddha hogyan bízhatta rá Mahákásjapára?
Mumon verse
A virágot felmutatva,
Buddha elárult valamit magáról.
Zavarba jött az ég és a föld
Mahákásjapa mosolyától.

***

Vu-ti császár [Liang-dinasztia, uralk. 502-549] kihallgatásra rendelte Bódhidharmát:
– Lám, építtettem számtalan templomot, másoltattam számtalan szútrát, gondoskodtam számtalan szerzetesről – hivalkodott a császár. – Milyen érdemeket szereztem?
– Semmilyet – mondta Bódhidharma.
– Mi szent hát?
– Minden üres, nem szent.
– Akkor ki áll itt előttem?
– Azt nem tudni.

Vu császár Bódhidharmát kérdezi
Engo előszava:
A hegy fölött a füst tűzre utal, egy szarv a kerítés mögött ökröt jelent. Elég egyetlen sarok és a másik hármat is megragadod, elég egyetlen pillantás és a legkisebb különbséget is észreveszed. De ez a gyorsaság csak csuhás szerzetesek között ennyire megszokott. Ha már megállítottad a téves tudatfolyamatokat, kerülhetsz bármilyen helyzetbe, a tökéletes szabadságot fogod élvezni, úgy szerencsétlenségben mint jómódban, adásban és vevésben. Most mondd! Hogy fog az ilyen ember a valóságban viselkedni? Lásd Szecsó alábbi szövevényét!
Főtéma:
A Liang dinasztia Vu császára121 kérdezte meg Bódhidharmától:
– Mi a szent tanítás legfontosabb lényege?
– Az üresség . De az nem szentség – válaszolta Bódhidharma .
– Ki az, aki itt áll előttem? – kérdezte a császár .
– Nem a tudás! – felelte Bódhidharma .
A császár nem fogta fel a szavak értelmét . Bódhidharma pedig átkelt a folyón, és Vei országába ment .
A császár később elmesélte a történteket Sikónak, aki ekkor a következőt kérdezte:
– Tudod-e, hogy valójában ki ez az ember?
– Nem a tudás – válaszolta a császár .
– Ő Kannon bódhiszattva, aki Buddha Szívének Pecsétjét viseli – mondta Sikó .
A császár mélységesen bánta a dolgot, és küldeni akart valakit Bódhidharmáért, de Sikó így szólt:
– Felesleges bárkit is érte küldened . Még akkor sem jönne vissza, ha mindenkit érte küldenél .
Szecsó verse:
Mi a szent tanítás? – Üresség.
De mi a titok ebben?
Majd újra a kérdés: Ki áll itt előttem? –
Nem a tudás!
Elkerülhetetlen, hogy tövisek és tüskebokrok nőjenek fel.
S ő titokban, éjjel átment a folyón.

Nincs ember, aki képes lenne visszahozni.
De még most is, annyi év után
Bódhidharma tölti be elmédet – hiába.
De állj róla gondolkozás,
egy lágy szellő áthatja a világegyetemet!

A mester körülnéz:
Ott van-e a pátriárka?
Ha igen, hozd csak ide hozzám!
Megmoshatja a lábamat.

***

Bódhidharma megnyugtatja az elmét
Bódhidharma ült szemben a fallal . A Második Pátriárka kint állt a hóban levágott kezével . Így szólt Bódhidharmához:
– Elmémben nincs béke még most sem . Könyörgök, mester, nyugtasd meg elmémet!
– Hozd ide az elmédet, akkor meg fogom nyugtatni neked – válaszolta Bódhidharma .
– Már kerestem ezt az elmét, de nem találtam odavihetőnek – mondta a Második Pátriárka .
– Már meg is van nyugtatva az elméd – mondta Bódhidharma .
Mumon hozzáfűzése
Ez a törött fogú öregember milyen jelentőségteljesen jött ezer mérföldeket át a tengeren . Hasonlóan ahhoz, mint amikor a hullámzás egyre csak erősödik, holott nincs szél . Utolsó éveiben megvilágosodást idézett elő tanítványában, aki hogy az ügyet még rosszabbul csinálja, nyomorékká tette magát a hat eredetben, mint Saszanro, aki még a négy írásjegyet sem ismerte .
Mumon verse
Keletre jöttél, eltökélt szándékkal,
a Dharmában bíztál, és meglett a baj.
Azóta a kolostorokban a sok zsivaj
mind-mind miattad keletkezett.

***

A szózat szútra (Liu-cu tan-csing) híres párverse: Sen-hsziu [Jü-csüan Sen-hsziu, 606?-706] az alábbi tanverssel pályázott az ötödik pátriárka, Hung-zsen székére:

„A megvilágosulás fája tested,
Tiszta tükör az értelmed.
Törölgesd és dörzsöld folyton,
Nehogy a por rárakódjon.”

Meghallotta ezt az írástudatlan tűzifa-házaló, Huj-neng, és a következő verssel válaszolt rá:

„A megvilágosulásnak nincsen fája,
A tükörnek is üres az állványa.
A buddha-természet tiszta mindenkor,
Vajon hová rakódjon a por?”

Ezzel elnyerte a pátriárka csuháját és koldustálját, így hatodik lett a csan pátriárkák sorában.

***

Ma-cu remetekunyhójában élt a Heng-hegyen, és éjt-nap belemerült az elmélkedésbe. Fel se nézett, amikor Huaj-zsang mester meglátogatta.
– Miért elmélkedsz? – kérdezte a mester.
– Hogy Buddha legyek – felelte Ma-cu.
Huaj-zsang felvett egy téglát, s az ajtó előtt csiszolni kezdte egy kövön.
– Mit csinálsz?
– Tükröt csiszolok.
– Hiába csiszolod, attól nem lesz tükör a tégla!
– Hiába elmélkedsz, attól nem leszel Buddha! – vágott vissza Huaj-zsang.
– Akkor mit tegyek?
– Ha nem indul el az ökrös szekér, az ökörre kell suhintani vagy a szekérre?

Szombat esti beszélgetések 2/1 – Buddha élete

(Összefoglaló rövid jegyzet a Szombat esti beszélgetések Buddha életéről szóló alkalmához.)

Buddha, mint történelmi személy

A tudósok között akadnak olyanok, akik vonakodnak feltétel nélkül elfogadni Buddha életének történelmi tényét, ráadásul mind születésének, mind halálának időpontja bizonytalan. Többféle elmélet létezik arra nézve, hogy mikor élt Buddha. Az alábbiakban igyekszünk ezekből felsorolni.
Andrew Skilton A buddhizmus rövid története című könyvében R. Gombrich Dating the Buddha: A Red Herring Revealed[1] művére hivatkozva az alábbiakat írja a Buddha születésének dátumozásáról: „a théraváda iskola ortodox nézetei […] i.e. 563. Ez a nézet a régi Srí Lanka-i krónikákon alapul. Egy másik, Indiából származó hagyomány szerint azonban […] i.e. 450. A Dípavamszán alapuló legfrissebb kutatások szerint […] i.e. 485.”[2] Emellett azonban más adatokat is találhatunk. A theravāda hagyomány szerint Buddha i.e. 544-ben távozott a nirvánába. Ezt kétféleképpen korrigálták, ami alapján két számítást, a rövid és a hosszú kronológiát kapjuk. A rövid kronológia arra a forrásra támaszkodik, ami szerint Aśoka királyt (uralkodott i.e. 268-232) 100 (vagy 108) évvel Buddha halála után koronázták meg. Azonban erről vita folyik, mivel az is feltételezhető, hogy ez egy másik Aśoka uralkodóra utal, akit a „kis”, vagy „fekete” jelzővel is illetnek. A hosszú kronológia[3] szerint i.e. 483-ban halt meg Buddha. Ez a kronológia azon krónikákra alapoz, amelyek szerint Aśoka királyt Buddha halála után 218 évvel koronázták meg. A legtöbben ezt a kronológiát fogadják el. Így számítva Buddha a Mahājanapadas korszakban, Magadha terület uralkodója, Bimbisara (i.e. 558 – i.e. 491 vagy i.e. 400) aktív évei alatt élt[4], és halálát az őt követő Ajatashatru (i.e. 492-460) uralkodásának első éveire teszik.[5] A 20. század elején élt történészek többsége elfogadta, hogy Buddha élete kb. i.e. 563-483-ra datálható[6]. A Kelet-Ázsiai buddhista tradícióban, úgymint Kínában, Vietnámban, Koreában és Japánban, azonban Buddha halálát több irányzatban is i.e. 949-re tették. A Kalachakra hagyományban alkalmazott Ka-tan rendszer időszámítása szerint úgy hitték, hogy Buddha i.e. 833-ban halt meg[7]. A közelmúltban Buddha halálát sokkal későbbre, i.e. 411-400 közé datálták, az erről a témáról tartott tudományos szimpóziumon 1988-ban[8] az előterjesztők többségének határozott véleménye szerint ez inkább i.e. 400[9].  

Buddha élete a hagyomány szerint

Akármilyen datálást is fogadunk el a Buddha életével kapcsolatban az általában elmondható, hogy széles körben elfogadott Buddha életrajza lényeges pontjainak sorrendje[10], ami alatt a „születés, felnőtté válás, lemondás, keresés és felébredés, tanítás, halál” sorrendet értjük, és ahogyan azt a hagyomány is tartja. Azonban kevésbé van egyetértés a hagyományos életrajzok számos részletével kapcsolatban[11]. Amint arra több buddhista tudós is rámutat, a legendák sok helyen ellentmondásba kerülnek a korai páli szövegek tanúságtételeivel és egymással is, azonban ésszerű következtetésekkel fényt deríthetünk a fontos részletekre.

Tekintsük át Buddha életét röviden, ahogy azt a szövegek megőrizték a számunkra. Azt mindenképpen fontos mindenekelőtt megjegyezni, hogy a Buddha követőinek első nemzedéke valami oknál fogva nem tartotta fontosnak a pontos életrajzi adatok lejegyzését, így minden mű későbbi keletkezésű. A Nidānakathā II.-ben (Buddhista születésregék) olvashatunk Buddha születéséről, ahogy Aśvaghoṣa költeményében a Buddhacarita-ban, vagy a Lalitavistara Sūtra és a Mahāvastu oldalain szintén. A Nidānakathā II. szövegéből megtudhatjuk, hogy a későbbi Buddha édesanyja, Māyā álmot látott a nyári holdtölte ünnep idején, amelyben a boddhiszattva pompás fehér elefánt képében meglátogatta, ormányával jobb oldalán megbökte, úgy tűnt behatolt a méhébe, és így öltött újra testet. Amikor reggel elmesélte a történteket férjének, Suddhodana-nak az magához hívatta a bölcseket, ünnepélyes körülmények között fogadta őket, majd kikérte az esetről a véleményüket. A papok megnyugtatták, hogy fia fog születni, aki ha otthonában marad, hatalmas uralkodó lesz, ha elhagyja otthonát, világot megvilágosító Buddha lesz. Māyā tíz hónapig hordozta méhében a bodhiszattvát, majd ahogy terhessége végéhez közeledett szülői otthonába vágyott, így férje hatalmas kísérettel útnak engedte. Māyā így lakhelyükről, Kapilavatthu-ból (Kapilavastu) Devadaha-ba (Devdaha) indult. Útközben megállt a Lumbinī-liget nevű kies szálafa erdőben, ahol világra hozta gyermekét. Megszületett Siddhārtha Gautama (p. Siddhattha Gotama), avagy Shakyamuni, a Śākya nemzettségben. A kései hagyomány Siddhārtha („aki beteljesítette célját”) Gautama-t hercegnek, apját királynak titulálta, nemzetségüket pedig a harcos kasztba tartozónak. Rövid idővel Siddhārtha Gautama születését követően édesanyja elhunyt, így gyermekként nagynénje Mahāprajāpatī gondoskodott róla. Jó módban nevelkedett, fiatal éveit fényűzésben töltötte atyja figyelmétől kísérve, aki szerette volna, hogy világi uralkodó váljék belőle. Tizenhat éves korára feleséget is szerzett neki édesapja Yaśodharā személyében, hogy ezzel is a világi élethez kösse. Ekkortájt történt, hogy Siddhārtha Gautama először szembesült a valódi világgal. Az alábbiak szerint történt:

BUDDHA TÁVOZÁSA OTTHONÁBÓL [NIDÁNAKATHÁ II.] (részlet)[12]
Egy napon a Bódhiszattvának kedve támadt kikocsikázni a palotája melletti parkba. Hívatta kocsisát, szólt neki:
– Fogj be a kocsiba!
– Igen, uram – válaszolta engedelmesen. Minden ékességgel felékesítette a legszebbik, pompás kocsit, befogott négy, lótuszszirom színű fehér paripát, és jelentkezett a Bódhiszattvánál. A Bódhiszattva felült az istenek hintóihoz hasonló kocsira, és elindult a parkba.
– Elérkezett Sziddhattha királyfi megvilágosodásának ideje, mutassunk neki jelet! – szóltak az istenek. Egy istenfiút átváltoztattak vénségtől roskatag, csorba fogú, ősz hajú, görnyedt, botorkáló, botra támaszkodó, reszketeg aggastyánná, és elébe küldték. A Bódhiszattva és kocsisa megpillantotta. Ekkor a Bódhiszattva – a Mahápadána-szuttában megőrzött hagyomány szerint – megkérdezte kocsisától:
– Kedvesem, ki ez az ember? A haja sem olyan, mint másnak!
Amikor a választ meghallotta, összeszorult a szíve:
– Óh jaj, átkozott a születés, ha a megszületőnek az öregséget is meg kell ismernie!
Megfordult, és visszatért palotájába. A király megkérdezte:
– Mi történt, hogy fiam ilyen hamar visszafordult?
– Roskatag aggastyánt látott, felség, roskatag aggastyánt látott, és remeteségbe fog vonulni – szóltak.
– Miért akartok megölni? Tüstént rendezzetek fiamnak színjátékokat! Ha szórakozásokban leli kedvét, nem gondol a remeteségre – szólt a király, és megerősítette az őrséget. Minden irányban fél mérföldenként őrszemeket állított.
Egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy beteget, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Megerősítette az őrséget, minden háromnegyed mérföldre őrszemeket állított.
Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy halottat, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Megerősítette az őrséget, minden mérföldre őrszemeket állított.
Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy remetét, egyszerű ruhában, hagyományos öltözetében, akit az istenek varázsoltak elé. Megkérdezte kocsisától:
– Kedvesem, ki ez az ember?
Bár a kocsis a Buddha fellépése előtt nem volt tisztában a remeteséggel és a remeteség érdemével, az istenek sugallatára így válaszolt:
– Felség, ez remete – és kifejtette a remeteség érdemét.
A Bódhiszattvában feltámadt az érdeklődés a remeteség iránt, és azon a napon a parkban maradt.

Ez az eseménysorozat volt az első, ami ráébresztette Siddhārtha Gautama-t az emberi lét alapvető törvényszerűségeire, és hogy azok alól senki sem kivétel. Ezzel együtt egy alternatívát is felmutatott, amellyel elvágható a szenvedés és elmúlás passzív elfogadása útja.
Nem sokkal ezt követően gyönyörű felesége, Yaśodharā fiút szült, aki a Rāhula nevet kapta. Azonban Siddhārtha Gautama nem örvendezett, a vágyaktól megcsömörlötten elhagyta otthonát, remeteségbe vonult és egyben elindult a buddhává válása útján. Először Āḷāra Kālāma, majd Uddaka Rāmaputta mesternél tanult és gyakorolt. Elsajátított minden tudást, megkapott minden tanítást, teljesen elmélyült, azonban nem érte el a tökéletes megszabadulást egyik tanítás segítségével sem, elégtelennek találta azokat, és végül egymás után mind a két mestertől távozott.

BUDDHA MEGVILÁGOSODÁSA [MADDZSHIMA-NIKÁJA 36.] (részlet)
[Buddha szól:]
– És ekkor, Aggivesszana, még megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosodtam volna, mikor még csak bódhiszattva voltam, ez a gondolatom támadt: „Az otthon rabság, szemétgödör. A remeteség szabad levegő. Aki a házban marad, nem képes a teljesen megigazult, teljesen megtisztult aszkétaéletnek eleget tenni. Jobb lesz, ha most hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távozom.”
És egy idő múltán, még ifjúkorom virágában, fejemen fényes fekete hajjal, boldog fiatalság gyönyörét élvezve, férfikorom elején, síró és jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távoztam. Remete lettem, s az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Álára Kálámát. Álára Kálámához érkezve, így szólítottam meg:
– Álára Káláma testvér, ezt a tant és életmódot követve szeretnék aszkétaéletet élni.
Álára Káláma így válaszolt szavaimra:
– Maradj itt, tiszteletreméltó úr! Ez a tan olyan, hogy értelmes ember rövid idő alatt felfogja, megérti és magáévá teheti.
És én rövid idő alatt, igen hamar felfogtam ezt a tant. Meggyőződtem róla, hogy mindent megtanultam, megismertem és megértettem, amit a száj és beszéd közölhet: a tudás igéit és a régiek igéit, én magam is, a többiek is.
Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Álára Káláma nem közölte velünk a teljes tant, ilyen meggondolással: „Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem.” Álára Káláma bizonyára többet is tud erről a tanról.” Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, megkérdeztem:
– Káláma testvér, mennyiben közölted velünk ezt a tant, úgy, ahogyan te magad felfogtad, megértetted és magadévá tetted?
Ekkor Álára Káláma feltárta a semmiség birodalmát. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Nemcsak Álára Káláma tett szert bizonyosságra, én is szert tettem bizonyosságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert szilárdságra, én is szert tettem szilárdságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert felfogóképességre, én is szert tettem felfogóképességre. Nemcsak Álára Káláma tett szert elmélyedésre, én is szert tettem elmélyedésre. Nemcsak Álára Káláma tett szert bölcsességre, én is szert tettem bölcsességre. Jobb lesz, ha ezt a tant, amelyről Álára Káláma így beszél: „Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem”, megpróbálom saját erőmből elsajátítani.” És rövid idő alatt, igen hamar felfogtam, megértettem és magamévá tettem ezt a tant.
Ekkor ismét Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, megkérdeztem:
– Káláma testvér, ebben áll ez a tan, ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted?
– Testvér, valóban ebben áll ez a tan, ahogyan én felfogtam, megértettem és magamévá tettem.
– Testvér, ezt a tant most én is ugyanúgy felfogtam, megértettem és magamévá tettem.
– Boldog vagyok, testvér, szerencsés vagyok, testvér, hogy ilyen kiváló személyt tisztelhetek aszkétatársamként. Ahogyan én felfogtam, megértettem, magamévá tettem és hirdetem a tant, úgy fogtad fel, értetted meg és tetted magadévá te is; ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted a tant, úgy fogtam fel, értettem meg, tettem magamévá és hirdetem én is. Ahogyan én ismerem a tant, úgy ismered te is; ahogyan te ismered a tant, úgy ismerem én is. Amilyen én vagyok, olyan vagy te is; amilyen te vagy, olyan vagyok én is. Jöjj, testvér, irányítsuk ketten a tanítványokat.
Így tanítóm, Álára Káláma, engem, tanítványát, magával egyenlőnek ismert el, és nagy tiszteletben részesített. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Ez a tan nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, csillapodáshoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, nirvánához, csupán a semmiség birodalmába jutáshoz.” És elégtelennek találtam ezt a tant, elfordultam ettől a tantól, és távoztam.
Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Uddaka Rámaputtát. [Megismétlődik a szöveg; „semmiség birodalma” helyett most „sem tudat, sem öntudatlanság birodalma” szerepel.] És elégtelennek találtam ezt a tant, elfordultam ettől a tantól, és távoztam.[13]

Ezt követően kemény aszkézisbe fogott. Elméjének erejével visszafogta, elfojtotta, megbénította a gondolatait, visszatartotta a lélegzetét, nagyon-nagyon kevés táplálékot vett magához, azonban mindezek nem vezettek megszabaduláshoz, sőt úgy gondolta végül, hogy feleslegesen tette csak kockára az életét, hiábavaló az ilyesfajta gyakorlás. Ezért aztán megtisztálkodott, újra vett magához elegendő táplálékot, és kiegyensúlyozott hozzáállással fordult a megszabadulás felé. Mély elhatározással ült le egy fa tövébe, hogy addig nem áll fel, amíg el nem éri a megszabadulást. Úgy tartják egy héten át ült így, amikor a hetedik nap reggelén megpillantva az Esthajnalcsillagot elérte a megvilágosodást, amint azt elhatározta. Úgy tartják, hogy ekkor 35 éves volt.
Harada Rōshi így tanítja: „Buddha megvilágosodása akkor következett be, amikor megpillantotta az esthajnalcsillagot. Mi lett volna, ha Buddha történetesen vak, nem tapasztalta volna meg a megvilágosodást?
A tudat nyitottságától függ, attól, hogy a tudat eggyé válik-e azzal, ami körülveszi. Természetesen Buddha látta az esthajnalcsillagot, és meg tudta tapasztalni, hogy egy azzal a csillaggal, de sem a szem, sem a csillag nem tapasztalta a megvilágosodást, hanem a tudat tapasztalta. A hat érzékszerv tapasztalja ezt a világot, és nem arról van szó, hogy tagadjuk, amit érzékelünk, hanem, hogy nem ragaszkodunk hozzá. Ekkor tudjuk megtapasztalni, hogy milyen a friss és egészséges tudat.”

A Felébredett ezt követően – egészen 80 éves korában bekövetkezett parinirvánájáig – vándorolt és tanított. Vándorlásait, a vele történteket, valamint tanításait – ugyan nem kronológiai sorrendben – a buddhizmus szent szövegei, a szútrák őrzik. A Buddha tanításának ereje ügyes módszerében rejlett, amellyel mindenkihez úgy szólt, mindenkit úgy tanított, hogy az megérthesse. Számtalan világi követője lett, és rengetegen követték útján az otthontalanságban, szerzetesi életformájában.

A Buddha utolsó szavai így hangzottak a Mahā-parinibbāṇa Sutta (DN 16) tanúsága szerint (több forrásból):

„handa’dāni bhikkhave āmantayāmi vo, vayadhammā saṅkhārā appamādena sampādethā”[14]

„Bizony, most mondom néktek, szerzetesek: ami összetett, szükségszerűen elpusztul. Állhatatossággal célba érhettek”[15]

„Szerzetesek, még egyszer figyelmeztetlek: a létező dolgok elmúlók; ernyedetlenül törekedjetek!”[16]

„Bizony, szerzetesek, azt tanácsolom nektek, hogy törekedjetek fáradhatatlanul, mert ami összetett, az mulandó természetű!”[17]


[1] Gombrich, R. (1992). Dating the Buddha: A Red Herring Revealed. in. Beckert, Heinz ed. (1992). The Dating of the Historical Buddha, Part 2. Göttingen. pp. 237-259.

[2] Skilton, Andrew (1997). A buddhizmus rövid története. Corvina. p. 18.

[3] Max Müller és A. Cunningham elmélete többek között

[4] Hivatkozások:

Keay, John (2011). India: A History. New York: Grove Press. ISBN 978-0-8021-9550-0. „The date [of Buddha’s meeting with Bimbisara] (given the Buddhist ‘short chronology’) must have been around 400 BCE.”

Muller, F. Max (2001). The Dhammapada and Sutta-nipata, Routledge (UK). p. xlvii.

Rawlinson, Hugh George (1950). A Concise History of the Indian People, Oxford University Press. p. 46.

[5] Hivatkozások:

Schumann, Hans Wolfgang (2003), The Historical Buddha: The Times, Life, and Teachings of the Founder of Buddhism, Motilal Banarsidass, ISBN 978-81-208-1817-0, pp. 1-5.

Smith, Vincent (1924), The Early History of India (4th ed.), Oxford: Clarendon, pp. 34, 48.

[6] Hivatkozások:

Cousins, L.S. (1996). „The Dating of the Historical Buddha: A Review Article”. Journal of the Royal Asiatic Society. 3. 6 (1): 57–63. doi:10.1017/s1356186300014760. ISSN 1356-1863. JSTOR 25183119., pp. 57-63.

Schumann, Hans Wolfgang (2003), The Historical Buddha: The Times, Life, and Teachings of the Founder of Buddhism, Motilal Banarsidass, ISBN 978-81-208-1817-0, pp. 10-13.

[7] Das, Sarat Chandra (1882). Contributions on the Religion and History of Tibet. First published in: Journal of the Asiatic Society of Bengal, Vol. LI. Reprint: Manjushri Publishing House, Delhi. 1970, pp. 81–82 footnote 6.

[8] Hivatkozások:

Bechert, Heinz, ed. (1991–1997), The dating of the historical Buddha (Symposium), vol. 1–3, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht

Bechert, Heinz, ed. (1991). The Dating of the Historical Buddha. 1. Göttingen: Vandenhoeck and Ruprecht.

Bechert, Heinz, ed. (1992). Die Datierung des historischen Buddha [The Dating of the Historical Buddha]. Symposien zur Buddhismusforschung, IV (in German). 2. Gottingen: Vandenhoeck and Ruprecht.

Narain, A.K. (1993), „Book Review: Heinz Bechert (ed.), The dating of the Historical Buddha, part I”, Journal of the International Association of Buddhist Studies, 16 (1): 187–201

Ruegg, Seyford (1999), „A new publication on the date and historiography of Buddha’s decease (nirvana): a review article”, Bulletin of the School of Oriental and African Studies, University of London, 62 (1): 82–87, doi:10.1017/s0041977x0001757, pp. 82-87.

[9] Hivatkozások:

Cousins, L.S. (1996). „The Dating of the Historical Buddha: A Review Article”. Journal of the Royal Asiatic Society. 3. 6 (1): 57–63. doi:10.1017/s1356186300014760. ISSN 1356-1863. JSTOR 25183119.

Prebish, Charles S. (2008), „Cooking the Buddhist Books: The Implications of the New Dating of the Buddha for the History of Early Indian Buddhism” (PDF), Journal of Buddhist Ethics, 15: 1–21, ISSN 1076-9005

[10] Carrithers, M. (2001), The Buddha: A Very Short Introduction, Oxford University Press, ISBN 978-0-02-865910-7, p. 3.

[11] Hivatkozások:

Buswell, Robert E, ed. (2003), Encyclopedia of Buddhism, 1, US: Macmillan Reference, ISBN 978-0-02-865910-7, p. 352.

Lopez, Donald S. (1995), Buddhism in Practice, Princeton University Press, ISBN 978-0-691-04442-2, p. 16.

Wynne, Alexander. „Was the Buddha an awakened prince or a humble itinerant?”. Aeon. Retrieved 9 May 2020.

[12] Vekerdi József (2004). Buddha beszédei. Helikon kiadó. pp. 9-10.

[13] Vekerdi József (2004) pp. 13-14.

[14] „Maha-parinibbana Sutta: Last Days of the Buddha” (DN 16), translated from the Pali by Sister Vajira & Francis Story. Access to Insight (BCBS Edition), 30 November 2013, http://www.accesstoinsight.org/tipitaka/dn/dn.16.1-6.vaji.html

[15] Fordítás: Páli Fordítócsoport (https://a-buddha-ujja.hu/dn-16/hu/a-pali-fordito-csoport)

[16] Fordítás: Vekerdi József (https://mek.oszk.hu/01900/01901/01901.htm)

[17] Fordítás: Végh József (https://www.tkbe.hu/content/vegso-ellobbanasrol-szolo-tanitobeszed)

Április 19-e Budapest, ELTE Füvészkert – shakuhachi és japán kalligráfia

2015. április 19-én, vasárnap a budapesti Füvészkertben a Sakura ünnep keretében 10 órai kezdéssel shakuhachi és japán (víz) kalligráfia előadás lesz! (Cím: 1083 Budapest, Illés utca 25.)

Az előadás leírása:

Sugjó a tűnő jelek jegyében
Gáncs Nikolasz (kalligráfia)
Kenéz László (sakuhacsi)
2015. április 19. 10.00
ELTE Botanikus Kert


Kenéz László shakuhachi (Fotó: Szalczer Alfréd)

Sugjó: a jelen átélésének gyakorlata
 
A sugjó kifejezés a japán zen buddhizmus szóhasználata és gyakorlást jelent. Általános fogalom, amely azonban nem valamely konkrét szerzetesi tevékenységre utal, hanem magára a szerzetesi gyakorlásra és annak módjára: bármit is teszel, úgy csináld, hogy csakis a tevékenységgel magával foglalkozol, minden egyes pillanatban jelen vagy abban, amit csinálsz, s ott vagy, ahol azt csinálod!
 
Mégis, mit jelenthet ez nekünk, nyugatiaknak, akik a világban élünk?
 
Életünk egésze, feladataink jellege, céljaink és vágyaink természete nem sugjó jellegű aktivitásra ösztönöz bennünket. A legritkább pillanatokban vagyunk csakis annál jelen, amit csinálunk, anélkül, hogy ne csinálnánk valami mást is. Sokszor nem is lehetne másként boldogulnunk, ilyen a munkánk, a feladataink, a problémáink, de ezt a gondolkodási módot gyakoroljuk még akkor is, mikor éppen nem dolgozunk. A buszon utazva az előző estén merengünk, a munkahelyi gondokon bosszankodunk, eltervezzük a hétvégét, talán már a nyaralást is. Még egy szendvicset sem tudunk anélkül megenni, hogy közben csakis ennénk, s ne jutna közben az eszünkbe valami, ami aztán elragadja és leköti a figyelmünket.
 
Teljesen képtelenek lennénk tehát arra, hogy jelen legyünk egy tevékenységben, hogy elmélyedjünk és elidőzzünk valamiben úgy, hogy tudatunkat csakis az adott tevékenység tölti be, méghozzá oly módon, hogy még arról is megfeledkezzünk, fel akartunk oldódni egy cselekvésben?
 
Nyilván nem, hiszen abban, amit szeretünk csinálni, könnyen feloldódunk, s huzamosan leköt bennünket. Többek között ezért sem jó nekünk, ha egy ilyen örömteli tevékenységet abba kell hagynunk s éppen ezért szeretünk az unalmas utazgatás és a kényszerű munka helyett e boldogító tevékenységek gondolatával foglalkozni. Egy máskori jelen, vagyis a múlt és a jövő miatt lépünk ki a mindenkori jelenből, méghozzá rendszeresen, életünk jó részét gyakorlatilag mellőzve életünkből.
 
Azok a zen szerzetesek, akik a sugjót rendszeresen gyakorolják, nem abban látják a boldogság és a szabadság kulcsát, amiben mi próbáljuk meglelni. Nem kísérlik meg az örömteli pillanatok időtartamát megnyújtani azzal, hogy gondolatban náluk időznek, amikor például a dolgok éppen nem olyan kellemesek. Az ő módszerük az, hogy nem tesznek különbséget tevékenység és tevékenység, vonzó és taszító, kellemes vagy kellemetlen elfoglaltság között. Céljuk, hogy minden tevékenységben képesek legyenek elmerülni, válogatás nélkül, s hogy életük minden egyes pillanatát teljes odaadással átélhessék, akkor is, amikor esznek, ülnek, állnak, sétálnak és akkor is, amikor vécét pucolnak.
 
Jó, ők mégiscsak szerzetesek, de miért próbálkoznánk mi is ezzel, mi, akik nem vagyunk azok?
 
Nos, például amiatt, amit John Lennon mond: „Az élet az, ami akkor zajlik, amikor más dolgok tervezgetésével vagyunk elfoglalva”.  Ha csak gondolkodunk, elmerengünk a múlton vagy tervezgetjük a jövőt, nem marad elég idő élni.
 
Mi élni szeretnénk, élni abban, ami éppen most van, abban, amit éppen csinálunk, a hangban, a képben, s szeretnénk, ha mások is velünk együtt élnék át a pillanat születését.

 
Tűnő jelek: víz kalligráfia
 
A különféle művészeti ágak különféleképpen állnak az idővel. Vannak olyanok, amelyek dacolnak vele: a létrehozott műalkotások maradandó formák, amelyek akár több ezer évig is létezhetnek. Az előadóművészetekre azonban, bár manapság már rengeteg dolog rögzíthető, mégis éppen az a legjellemzőbb, hogy a pillanatban léteznek. A műalkotás időben bomlik ki, éppen látjuk, éppen halljuk, de aztán elenyésznek a mozdulatok, a hangok, csak hatásuk marad meg a nézőkben.
 
A kalligráfia hagyományosan olyan művészet, amely dacol az idővel. A keleti szépírás jellegzetes fehér alapú fekete írásjegyeivel papírra készül és még évszázadokkal később is gyönyörködhetünk a régi korok nagy mestereinek műveiben. Másfelől azonban, maga a létrehozás, az írásjegyek megrajzolása, a mozdulatok, az ecset, a papír hangja elenyészik.
 
Ha a kalligráfia célja éppen csak a létrehozás, akkor viszont más lesz a helyzet.
 
A kalligráfia gyakorlása azonnal sugjóvá válik, amint elmélyüléssel párosul és az előadóművészethez hasonlatos, ha az ecset nem látható festéket visz a papírra, hanem vizet. Életre kelnek az írásjelek a semmiből és oda is térnek vissza, ahogy a víz felszárad. A pillanat művészete tárul fel a maga mulandóságában. A külső szemlélő számára így a hangsúly a mozdulatra, a létrehozásra, s nem a mozdulat eredményére, a létrehozás termékére irányul. 
 
Tűnő hangok: hangzó zen
 
A sakuhacsi, a japán bambuszfuvola nem hangszernek született. Eredetének mítosza szerint egy megvilágosodott zen mester hamis kéziharangjának hangját volt hivatva felidézni az első bambuszból készített hangszer. Az egyszerű bambuszcső – néhány lyukkal – nem változott a mai napig sem, ám az évszázadok alatt olyan kifinomult eszközzé vált, amely a legváltozatosabb hangzás előidézésre képes. Mindennek azonban nem a zene a célja. A sakuhacsit olyan hangszernek alakították ki, amely a meditáció eszköze. A hangszer megszólaltatása ugyanolyan, s ugyanannyi gyakorlást követel, mint bármely más hangszeré. Ennek ellenére a sakuhacsi játékban mégsem ez a lényeg, hanem a játékos tudatállapota, amely a hangokban fejeződik ki.
 
A sakuhacsi klasszikus hangzása „a bambuszlevelek között mormoló szél”. Hangja így nem a kultúráé, a művészeté, hanem a természeté. Innen lehet megérteni az egyik legjelentősebb mester, Vatazumi Doszó provokatív mondását: „ha zenének szól az, amit játszol, akkor valamit rosszul csinálsz”.
 
A sakuhacsi zenéje a pillanat muzsikája, ahogy a faágakat meglebbentő szél zöreje, a tóba csobogó víz nesze, a madarak hangja és a város zaja is csak a jelenben szól.
 
Szív szútra
 
A szöveg, amely jelen gyakorlásunk alapját adja a Szív szútra. Ez az egyik legszélesebb körben ismert buddhista szöveg, amely rendkívül sokrétegű jelentéssel bír, így számos buddhista közösség számára központi fontosságú, felidézése a napi gyakorlás részét képezi.
 
 
*
 
Buddha tanításai tökéletes bölcsessége szívének szútrája
(fordította: Gáncs Nikolasz, 2012. február)
Kannon[1] bodhiszattva a mély tökéletes bölcsesség megvalósításakor észreveszi[2],
hogy az öt alkotóelem[3] üres
Ezzel megszabadul minden szenvedéstől és csapástól
Sáriputra, a forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától, vagyis
a forma üresség, az üresség forma
És ugyanilyen az érzés és érzékelés, akarat és a tudatosság is
Sáriputra, minden dolog[4] üresség természetű
Nem születő és nem megszűnő, nem szennyezett és nem tiszta, nem növekedik és nem csökken
Ezért az ürességben nincs forma, nincs érzés, érzékelés, akarat, tudat(osság)
Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és gondolkodás,
nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat sem
Nincs látható világ, továbbá nincs a gondolkodás[5] világa sem
Továbbá nincs nem-tudás, nincs a nem-tudásnak vége sem
Továbbá nincs öregség és halál, továbbá nincs öregség és halál vége (sem)
Nincs szenvedés, összegyűjtés, megsemmisítés[6], út[7]
Továbbá nincs tudás, nincs annak megszerzése, ezért nincs, amit meg lehetne szerezni
A bodhiszattva a tökéletes bölcsesség következtében[8]
Tudatában nem tisztátalan vagy akadályozott, nem tisztátalan vagy gátolt, (ezért) nincs félelemben[9], eltávolodott teljesen minden egyes felforgató gondolattól és álomtól, beteljesítette a nirvánát[10]
A három világ összes buddhája a tökéletes bölcsesség következtében[11] megszerezte
a páratlan és tökéletes megvilágosodást
Ezért ismerjük meg a tökéletes bölcsességet
Ez a nagy szellemi mantra, ez a nagy fényesség mantra, ez a legfelsőbb mantra,
ez az utolérhetetlen mantra[12]
Képes eltávolítani minden szenvedést,
(Valóban) van tartalma, nem üres
Ezért a tökéletes bölcsesség mantrájának hirdetése, az a tanítás elmondása (hogy):
Gate, gate, paragate, paraszamgate bodhi szváhá[13]
 
 
*
 
 
Egy rövid részlet az eredeti japán nyelvű változatból:
 
 
 
                                                        
 
 mu (nincs)
 
 gen (szem)
 
 nyi (fül)
 
  bi (orr)
 
 zes (nyelv)
 
 sin (test)
 
 i (elme)
 
 
 
Honkjoku
 
Azok a darabok, amelyek a víz kalligráfia elkészítését kísérik, eredeti japán zen buddhista kompozíciók. Szerzőjük és eredeti formájuk ismeretlen, s miként a népdalokat, ezeket a műveket is generációról generációra adva csiszolták a kolostorokban, mígnem 250 éve lekottázták őket. Valamennyi ilyen „eredeti darab” (honkjoku) több száz éves, a legrégebbi darab a feltételezések szerint mintegy hétszáz. A két honkjoku, amely jelen sugjó alapját adja a Taizan iskola két darabja.
 
Az első egy bevezető jellegű, rövid mű, amelynek címe Csósi (Hangolódás). 18 lélegzetből áll, s célja az elme ráhangolása a feladatra a hangszer befúvásával. Alább e darab kottájának egy részlete látható.
 
A japán kottát is fentről lefelé, jobbról balra kell olvasni. Az egyes hangokat szótagokkal jelölő katakana írásjelek magyar olvasata mellett a megfelelő hangnevek is fel vannak tüntetve. A lélegzeteket, a szünetek helyét a vízszintes vonalkák, a periódus végét karika jelzi. A függőleges vonalak a hang hozzávetőleges időtartamát jelölik.
 
                                                           

 
 cu-re (f-g)
 re (g)
 
  
 u (asz )
 u (asz )
 
 u meri (aszasz)
 
 cu-re (f-g)
 re (g)
 
 
 
 
A második darab címe Takiocsi (Bukdácsoló vízesés), s két vízesést idéz, egy magasabb, illetve egy mélyebb hangon csobogót. A darab hossza 68 lélegzet, amely eredeti tempójában mintegy 7 percig tart. Ez a tartam azonban az alkalomra tekintettel jelentősen meghosszabodik. Több és hosszabb szünet lesz, mint amennyi szükséges lenne, hogy a kert természeti neszei is teljes mértékben érvényre juthassanak a maguk szépségében.
 
 
 
További információ, elérhetőség:


[1] Avalokitésvara
[2] megvilágítja
[3] szkandha
[4] dharma
[5] tudat
[6] megszűnés
[7] Ez a felsorolás a Négy Nemes Igazság tanára utal
[8] Alternatív fordítási lehetőség erre a sorra: A bodhiszattva a tökéletes bölcsesség által vagyis arra támaszkodva
[9] Úgy is fordíthatnánk ezt: ezért rettenthetetlen
[10] Vagyis a végső megszabadulást
[11] által
[12] Ezt a két sort úgy is fordíthatnánk, hogy: Ezért ismeretes, hogy a tökéletes bölcsesség a nagy szellemi mantra, a nagy fényesség mantrája, a legfelsőbb mantra, az utolérhetetlen mantra
[13] Ezt az utolsó sort a hagyományok szerint, lévén egy mantra nem szokták lefordítani, azonban mégis kereshetjük, kutathatjuk, mit is jelent ez a mantra. Itt három lehetséges fordítást szeretnék megmutatni: 1) Felemelő igazság, felemelő igazság, megszabadult felemelő igazság, megszabadult szerzetes felemelő igazsága, megvilágosodás, így legyen 2) Az igazságot szolgálja, az igazságot szolgálja, megszabadulva az igazságot szolgálja, a megszabadult szerzetes az igazságot szolgálja, megvilágosodás, így legyen 3) Az igazságot leleplezi, az igazságot leleplezi, megszabadulva az igazságot leleplezi, a megszabadult szerzetes az igazságot leleplezi, megvilágosodás, így legyen

 

Authentic Sneakers | Air Jordan Release Dates 2021 + 2022 Updated , Gov

Meire (目入れ) – Daruma szemei

Mielőtt megismerkednénk a Daruma babák történetével és a „szemek megrajzolásának” (meire) hagyományával, nézzük meg, hogy ki is volt Daruma.

A 6. században élt Darumát (達磨, Bodhidharmát) tartják a zen buddhizmus megalapítójának, aki az indiai buddhizmusban a 28. pátriárka, és a zen 1. pátriárkája.

A pátriárkák további sora:
1. Bodhidharma (達磨) (kb. 440 – kb. 528) (jp. Daruma Daishi)
2. Huike (慧可) (487 – 593) (jp. Niso Eka Daishi)
3. Sengcan (僧燦) (? – 606) (jp. Sanso Kanchi Zenji)
4. Daoxin (道信) (580 – 651) (jp. Doshin Dai’i Zenji)
5. Hongren (弘忍) (601 – 674) (jp. Gunin Daiman Zenji)
6. Huineng (慧能 vagy慧能) (638 – 713) (jp. Eno Daikan Zenji)

 

Daruma 520 körül érkezett Dél-Kína területére Indiából. Érkezését több történet is elmeséli, amikor a déli vidék uralkodójával is találkozott. Egy ilyen történetet őrzött meg a Kék szikla gyűjtemény (Hekiganroku, 碧巖錄)is:

„A Liang dinasztia Vu császára megkérdezte Bódhidharmát:
– Mi a szent tanítás legfontosabb lényege?
– Az üresség. De az nem szentség – válaszolta Bódhidharma.
– Ki az, aki itt áll előttem? – kérdezte a császár.
– Nem tudni – felelte Bódhidharma.
A császár nem fogta fel a szavak értelmét. Bódhidharma átkelt a folyón, és Vei országba ment.
A császár később elmondta az esetet Sikónak, aki így szólt:
– Tudod-e valójában ki ez az ember?
– Nem tudni – válaszolta a császár.
– Ez Kannon bódhiszattva, aki a Buddha Szívének Pecsétjét viseli – mondta Sikó.
A császár mélységesen bánta a dolgot, és küldeni akart valakit Bódhidharmáért, de Sikó így szólt:
– Felesleges bárkit is érte küldened, még akkor sem jönne vissza, ha mindenki érte menne.” [1]
Ez az epizód is azt mutatja, hogy az uralkodó nem tudott igazán mit kezdeni Darumával, és nem is igen fogadták szívélyesen, aki észak felé vette az irányt, ahol egy kolostorba kért bebocsátást, ám ezt megtagadták tőle. Végül leült egy barlangba és kilenc éven át a fal felé fordulva meditált. Erről a tettéről is rengeteg legenda szól, amelyek néha igen ellentmondásosak. Az egyik történet szerint a kolostor, ahol meg szeretett volna szállni a ma is híres Shaolin templom (少林寺) volt, a kung-fu (少林功夫) szülőhelye. Mire rájöttek, hogy mekkora mestert utasítottak ki, Daruma már a barlangban ült. Végül hosszas unszolásukra mégis a kolostor falai közé költözött és ott folytatta a gyakorlást, és a szerzetesek is próbálták őt követni. Azonban Daruma hamar rájött, hogy a szerzetesek puhányak, folyton elalszanak meditáció közben és a koncentrációjuk is kihagy. Kitalált ezért nekik egy hatásos tornát, amelyből aztán a kung-fu nőtt ki. Ennek a legendának az érdekessége az – többek között –, hogy vele párhuzamosan úgy is tartják Daruma lábai szinte teljesen elhaltak a hosszú ülés miatt. Erre utalnak Japánban a lábatlan Daruma babák (lásd később) – kissé hasonlatosak ettől a mi “keljfeljancsinkhoz” –, amelyeknek nem készítenek a gyártás során szemet sem, hanem aki megvásárolja, kíván valamit és azzal egy időben megrajzolja a fél szemét (erről részletesebben később), a kívánság teljesülésekor pedig a másikat is. Egy másik történet szerint, amikor Daruma elálmosodott és lecsukódtak a szemei, dühében letépte szemhéját és maga mellé hajította, amelyből kinőtt az első tea.
Abban viszont minden anekdota egyetért, hogy Daruma, annyira komolyan vette a csendes meditációt, hogy hiába kérlelte bárki, nem fogadott tanítványokat. Az első tanítványa a 2. pátriárka, Huike volt, aki hogy bizonyítsa elkötelezettségét karját is levágta. Találkozásukat – ahogy Daruma életét is – feljegyzés, kóan (公案, kōan) is megörökíti:
„Üldögél Bódhidharma arccal a falnak fordulva. A Második Pátriárka meg álldogál a hóban. Levágta a karját, és nyújtogatta Bódhidharma felé, könyörögve:
– Lelkem olyan nyugtalan. Kérlek, Mester, csillapítsd le!
– Hozd ide nekem a lelkedet, hogy lecsillapíthassam! – felelte Bódhidharma.
– Keresem a lelkem mindenütt, de sehol sem találom – panaszkodott a pátriárka.
– Akkor, amit kértél, megtörtént: lelked már megnyugodott – volt Bódhidharma válasza.”[2]
Így történt tehát kettejük találkozása.
Úgy tartják, hogy Daruma volt az is, aki a Lankávatára-szútrát, mint az egyik alapművet a zen buddhizmus részévé tette. Az ebben megjelenő „kettősség nélküliség”-elmélet különös jelentőségű a zenben. Arról tanít a szútra, hogy a csak-tudat és az üresség kettős tanítása mögött a dolgok nem kettősek. A buddha-tudat, amely a mindenkiben benne rejlő buddhaság magja, megegyezik ezzel az egységgel, a végső igazsággal és az ürességgel is. Ebben a szútrában jelenik meg az is, hogy a Tan nem verbális úton adódik tovább, mert a szavak elhomályosítják a valóságot.
Úgy tartják, hogy a zen sajátos világát a buddhizmus és az ősi kínai hagyományok egybefonódásából nyerte. Ebbe a folyamatba az is beletartozott, hogy a kínai kultúrától teljesen idegen szerzetesi életmódot is összhangba hozta a helyi elképzelésekkel.
 
Röviden ejtettünk hát szót magáról Darumáról. Most nézzük meg a Daruma babák történetét és a szem megrajzolás hagyományait.
 
 

 

Me-ire – A Daruma baba szemeinek megrajzolása (達磨の目入れ)
 
Kezdetben a Daruma babák szemét mindig megrajzolták, de később, a Kiotó környéki Kanto területen megjelentek az üresen hagyott szemű figurák is az újévi piacokon. Ezek a Darumák általában helyi hagyományok szerint készített papírmasé „keljfeljancsi” babák voltak, melyeket az újévi ünnepek során vásároltak meg az emberek. Tulajdonosaik először a bal szemet rajzolták meg, miközben megfogalmazták kívánságaikat. Miután véget ért az év és a kívánság teljesült, hálát mondtak és a másik szemet is megfestették. Ezután a babát elvitték egy közeli templomba, ahol szent tűzbe vetették és elégették. Az új évre aztán új babát vásároltak és minden kezdődött elölről.
 
De miért nem volt szeme a Daruma babáknak?
Amikor Bodhidarma 9 évet ült egy barlangban meditálva és folyamatosan küzdött az álmossággal, ezt gondolta: „Mivel van szemem, ezért a szemhéjam mindig lecsukódik és elszundítok.” Levágta a szemhéjait, a földre dobta őket, s a szempillák, amiket a földre dobott, kigyökereztek és tea cserjévé növekedtek – tartja a legenda)
 
Egy másik magyarázat valószerűbbnek tűnik. Ha megfestjük a Daruma baba szemeit, azzal határozott arckifejezést adunk neki, és ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor suta, vagy akár ördögi is lehet az eredmény. Hogy könnyebben el lehessen adni a babákat, sokkal egyszerűbb volt üresen hagyni a szemeket és a vásárlóra bízni azok elkészítését.
Hamarosan a Daruma babák „védjegyévé”is váltak a nagy, szemhéj nélküli szemek (menashi Daruma, 目無しだるま), amely alapján könnyedén megkülönbözethetők más babáktól.

Egyes kutatók szerint a Daruma babák árusítása 1764 körül kezdődött, amikor a himlőjárvány sok gyermek szemét megbetegítette. A Darumát akkoriban afféle talizmánként (engi Daruma, 縁起だるま) használták a szembetegségek távoltartására. Az árusok arra bíztatták a vásárlóikat, hogy miután megvásárolták a szemnélküli Daruma figurát, rajzolják meg az egyik szemét, majd – amint a beteg állapota javulni kezd – a másikat is. A Meiji-kor elején, a himlő elleni védőoltás megjelenésével a Darumák szembetegség elleni védő szerepe megszűnt, vagy átadta helyét egyéb szerencsehozó tulajdonságoknak (kívánság teljesítő Daruma vagyis gankake Daruma, 願掛けだるま).
 
A Daruma babák története szorosan kapcsolódik a selyemszövéshez és a selyemhernyó tenyésztéshez is. A selyemhernyó első, tavaszi vedlése idején megfestik a Daruma bal szemét, miközben sok vedlést és kövér, nagy hernyókat kívánnak. Ősszel pedig, amikor a hernyók elkezdik a bábjaikat szőni, megfestik a jobb szemet is.
 
Természetesen más magyarázatokkal is találkozhatunk:
 
Az otthonokban található buddhista vagy shintō oltárok a mai napig általában dél felé néznek. Ha a szerencsét hozó Daruma babát az oltárra szeretnénk helyezni, hogy imádkozzunk hozzá az év során, akkor háttal északnak helyezzük el, újév reggelén fessük meg a kelet felé néző szemét, este pedig a nyugat felőlit. A tér és az idő egységben való kezelését nagyon jól megfigyelhetjük a 12 Mennyei Tábornok (juuni shinshoo, 十二神将 ) szobrai kapcsán is, ahol minden szobor a nap 2-2 óráját, s egyben az iránytű 12 égtáját is jelképezi.
 
Ha leülünk és mélyebben meditálunk az időről, akkor a múlt általában mögülünk és a bal oldalunk felől tűnik fel, míg a jövő előttünk és a jobb oldalunkon vetül ki a térben. A Jindai-jiben Daruma szemeit a szanszkrit ábécé első és utolsó szótagjaként (bonji, shuji) festik meg, így szimbolizálva a Kezdetet és a Véget, és az idő folyását. Természetesen, ha tovább meditálunk az időről, ráébredünk, hogy nincs múlt és jövő, csak a most. Ez talán egy másik olyan tanítás, amit Darumától kapunk. Ehhez kapcsolódva megemlíthetjük, hogy számos olyan Buddha szobor létezik, melyen Buddhát félig lehunyt szemmel (hangan) ábrázolják, hogy így keresztül láthasson téren és időn, múlton és jövőn, és minden dualista koncepción, amit felépítünk ebben a világban.

Sokan hisznek abban is, hogy ha egyszerre festjük meg Daruma mindkét szemét, akkor nagyobb erővel tud vigyázni ránk, és eredményesebben dolgozik majd a kívánságunk valóra váltásán. Azonban egy pap így magyarázta ezt:
„Kívánhatsz magadnak bármit és vehetsz egy Daruma babát, de neked saját magadnak kell tenned azért, hogy a kívánságod beteljesüljön. Különben semmi nem fogja megváltoztatni az életedet. Daruma csak emlékeztethet téged erre minden nap, amikor imádkozol hozzá. Ha irreális dolgot kívánsz, akkor még Daruma sem tud segíteni, tehát jól fontold meg, mit kívánsz.”
 
Álljon itt még egy történet:
A Genroku-korban a Nagano prefektúra Kokubun-ji papja, Shunkai Zenji súlyos szembetegségben szenvedett. Volt egy szemnélküli Darumája egy kiotói fafaragótól, és ehhez a szoborhoz imádkozott gyógyulásért. Hamarosan jobban lett, majd miután teljesen felépült, egy szertartást keretei között megrajzolta a figura szemeit (kaigan shiki,開眼式). A helybéliek, akik hallották ezt a történetet, elkezdtek agyagból készült, szemnélküli Daruma babákhoz imádkozni, a templom pedig hamarosan híres gyógyító hellyé vált. Az emberek Darumáikat a templomba kezdték hordani, ahol aztán egy különleges teremben kerültek elhelyezésre.
 
Kaigan Kuyo szertartás 開眼
A Buddha szobrok elkészítésekor a szemekre különös hangsúlyt fektetnek. Általában ezek készülnek el legutoljára, fényes ünnepségek közepette. Talán az egyik legnagyobb ilyen ünnepséget a Tōdai-ji-i (東大寺) nagy Buddha szobornál tartották, 752-ben, Narában, mikor is a buddhista Ázsia minden területéről érkezett küldöttségek előtt Bodaisenna indiai pap szertartásosan megfestette a Buddha szobor szemeit.

 

 

 
(A Meire témához felhasznált forrás:
Gabi Greve Me-ire Painting eyes című írása, fordította: Simon Judit)

 

(Daruma baba fotók Kiotóban a Daruma templomban készültek.)

 

 


[1] In. Dobosy Antal: Zen szöveggyűjtemény, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, Budapest, 2005, 76. oldal
[2] Kapujanincs átjáró, Kínai csan-buddhista példázatok, 77. oldal

 

 

Hakuin zen mester Zazen dala

Hakuin Zenji Zazen Wasan 坐禅和讃

Hakuin Zenji vagyis Hakuin zen mester a japán rinzai zen vonal kiemelkedő és egyedülálló mestere. Ezen oldalon is már helyet kapott, hiszen azon felül, hogy tanításai a mai napig útjelzők a zen gyakorlók számára, a japán kalligráfia történetében is páratlan alkotásokat hagyott ránk (Hakuin Ekaku, 白隠 慧鶴, 1685-1769). Tanításának egyik eszenciális szövege a Zazen Wasan (坐禅和讃), amelyet a mai napig minden nap recitálnak a japán kolostorokban, és világszerte a rinzai vonalon. Korábban magam is tanulmányoztam az eredeti japán szöveget és egy következő bejegyzésben szeretném is megosztani mindenkivel ennek a munkának az eredményét. Most viszont valami másról írnék.

A japán kalligráfiában szokás – nem csak a zen kalligráfusok körében -, hogy a szútrákat – elsősorban a Szív szútrát – másolják. Ez egy összetett feladat, így előbb-utóbb az ember szembenéz vele. Majd könnyen bele is szerethet ebbe az aprólékos és elmélyült feladatba, kihívásba.

Hakuin zen mester Zazen dala Hakuin Zenji Zazen Wasan (Song of Zazen, Ode To Sitting Meditation) 坐禅和讃

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Hakuin Zenji Zazen dala előbb-utóbb minden zen gyakorló szívébe beveszi magát. Természetesen mondhatjuk, hogy a sok ismételgetés miatt történik mindez. De mi van, ha nem emiatt? Mély tartalma, amelyet évek hosszú gyakorlásával tárunk fel, és ismerünk meg újabb és újabb szinteken, elvarázsló. A fejünkben zakatolnak sorai, és anélkül hatolunk beléjük, hogy folyton az akarás lenne a háttérben. Egy ilyen szöveg másolása az eggyé válást segíti…

Hakuin zen mester Zazen dala Hakuin Zenji Zazen Wasan (Song of Zazen, Ode To Sitting Meditation) 坐禅和讃

A Zazen wasanhoz nem volt mintám és papírom sem. Fogtam egy Szív szútra másolásához használt papírt, kicsit keresgéltem minta után kutatva, fogtam a kolostori szútrakönyvem és nekiláttam. Ez az első másolatom. Természetesen küzd az ilyenkor szokásos „gyermekbetegségekkel”, de a szöveg ettől még nem csorbul. Alább olvasható a japán szöveg, amelyet megjelenít:

衆生本来仏なり 水と氷の如くにて
水を離れて氷なく 衆生の外に仏なし
衆生近きを知らずして 遠く求むるはかなさよ
たとえば水の中に居て 渇を叫ぶが如くなり
長者の家の子となりて 貧里に迷うに異ならず
六趣輪廻の因縁は 己が愚痴の闇路なり
闇路に闇路を踏そえて いつか生死を離るべき

夫れ摩訶衍の禅定は 称歎するに余りあり
布施や持戒の諸波羅蜜 念仏懺悔修行等
そのしな多き諸善行 皆この中に帰するなり
一座の功をなす人も 積し無量の罪ほろぶ
悪趣何処にありぬべき 浄土即ち遠からず
かたじけなくもこの法を 一たび耳にふるる時
讃歎随喜する人は 福を得る事限りなし

況や自ら回向して 直に自性を証すれば
自性即ち無性にて 既に戯論を離れたり
因果一如の門ひらけ 無二無三の道直し
無相の相を相として 行くも帰るも余所ならず
無念の念を念として うたうも舞うも法の声
三昧無礙の空ひろく 四智円明の月さえん
この時何をか求むべき 寂滅現前するゆえに
当所即ち蓮華国 この身即ち仏なり 

Giftofvision – Sneakers search engine | Comfortable Nike Air Max Plus TN Ultra Navy Blue 898015-106 Men’s Running Shoes , Sciaky

Különböző kalligráfia eszközök használata

Az előző alkalommal felsorolásszerűen bemutattam néhány új eszközt. Most nézzük meg a használatukat is, hiszen anélkül nem biztos, hogy minden olyan érdekes tud lenni, és ha nem csak a kalligráfiát nézi valaki, hanem általánosít kissé, akkor valójában a művészeti alkotás lehetőségei is kitárulnak.

Kezdjük az elején. Előző cikkemben ígértem, hogy bizonyos dolgokat mindenképpen még részletesebben szeretnék bemutatni, ezért most elsősorban azokról legyen szó, vagyis a tusrúd csipeszről, a narancsságra tusról, a vizes ecsetekről és papírról, valamint a Szív szútra gyakorló füzetről. (Természetesen, ha valakit más termék használata érdekelne, akkor írjon bátran és arról is beszélhetünk.)

Az a bizonyos tusrúd csipesz nagyon hasznos dolog. Az alábbi képen egy elég nagy darab tusrúd van benne, de így is jól látszik, hogyan is funkcionál a dolog. Gyakorlatilag két fa lapról van szó, amelyek egymáshoz szorulnak, amikor a tusrudat a két fa közé helyezzük a neki kialakított vájatba, és ezt követően az apró kis csappal összefeszítjük a lapokat. Már kész is a eszközünk. Ezek után nincs más teendőnk, csak a dörzskövünk kell, egy kis víz és készülhet is a tus. Valójában, ha akarjuk akkor is használhatjuk már, amikor úgy a felére lekopott a tusrúd, mert így könnyebb megfogni és a hosszadalmas dörzsölést is kézgörcsölés nélkül elvégezni. Íme ez a szuper kis eszköz:

 35.1.tusrud.csipesz

Következzen a narancssárga tus. Bármilyen furcsán is hangzik, sok esetben a mesterek nem feltétlenül fekete tussal készítik el már a mintákat sem, amelyeket gyakorolnunk kell, vagy elkészítenünk, hanem egy bizonyos narancs színű tussal. Ez a tus tényleg narancssárga, méghozzá nem kicsit. Szinte rikít. Még fontosabb funkciója azonban a javítás. Mindenkinek ott van az emlékében az a bizonyos piros toll, amivel dolgozatainkat színessé varázsolták tanáraink. Nos, ez a tus éppen ugyanazt a funkciót tölti be. Van tusrúd alakban is, és folyadékként is. Némileg sűrűbb a folyadék, mint amit általában a fekete tus esetében megszoktunk, és bírja azt is, ha még friss a kalligráfia és úgy kell javítani. Mindig látszik mi a helyzet, hol van elrontva a dolog. Az alábbi kép ezt illusztrálja:

 35.2.narancs.tus

Beszélgetésekben gyakran hozom fel a vizes ecset és vizes papír csodálatos lehetőségeit. Utóbbi, a papír, azért olyan klassz lehetőség, mert egyrészt a Kuretake ezer (!) használatot garantál, másrészt ha rendszeresítünk egy gyakorló ecsetet, amelyet csak vízzel használunk, akkor papír és tus spórolásba is foghatunk a segítségével. Egy csomagban három lap van. Ezek három különböző színűek. Van egy rózsaszín jellegű, egy kékes és egy szürkés. A színek azonban ne tévesszenek meg senkit, mindegyik tökéletes. Vízzel érintkezve gyorsan sötét árnyalatba váltanak, és viszonylag hosszan őrzik is a látványt, de nem olyan hosszan, hogy sokat várnunk kelljen a száradással. Méretében azonosak a gyakorló papíréval, ezért tökéletesen tudjuk rajta mintáinkat újra és újra lemásolva gyakorolni, miközben védjük még a természetet is, hiszen nem gyártunk selejteket. Igaz a szépen sikerült mű is felszárad, de így a kalligráfia mellett rögtön a pillanat élvezetét is tevékenységünk középpontjába helyezhetjük. Innen egyetlen lépés csak, hogy vannak kimondottan vizes ecsetek, vagyis olyan ecsettollak szintetikus szőrből – amelyek az eredeti ecseteket tökéletesen másolják, vagyis az igazi szőr ecsetek rugalmasságát és mozgását egyaránt –, amelyek olyan patronnal rendelkeznek, mint tusos társaik, ám ezek a patronok újratölthetőek vízzel. Sőt valójában bármilyen folyadékkal, de én inkább a vizet ajánlanám, hiszen kitisztításuk nem egyszerű. Viszont ha már megtöltjük vízzel, akkor nem kell korlátozzuk magunkat. Előkerülhet az aquarell, a vízfesték, a tempera is. Amíg a tartályban víz van, addig színes festményeket is készíthetünk, vagy éppen kiszínezhetjük rajzainkat vele. Ha pedig kifogyott, könnyedén újratölthetjük. Méretben – a hagyományos ecsettollakkal azonosan – háromféle van, amihez egy különleges negyedik is csatlakozik, amelynek hosszú szőre van, és amelyet átalakíthatunk lapos ecsetté is. Mondhatni a lehetőségek szinte végtelenek. Az alábbi képen az vizes ecsetek – a könnyebb megkülönböztetés kedvéért eltérő színű az eltérő méretek csomagolása –, illetve a vizes papír működése látható (balról jobbra, fentről lefele a következőket láthatjuk: az első a legkisebb, majd a közepes, végül a nagy, a negyedik pedig a különleges lapos ecsetté tehető ecsettoll. Aztán a vizes papír csomagolása, és ahogy azt használat közben láthatjuk):

 35.3.vizesecsetek.es.vizespapir

Az vízzel működő ecsettollak ugyanúgy bármire alkalmasak, ahogy tusos és színes társaik. Külön nem is térnék ki ezekre, hiszen készült két füzet, amelyekben mind a fekete-fehér, mind pedig a színes alkotáshoz számtalan ötletet és eszközt mutatunk be. Inkább áttérnék a Szív szútra gyakorló papírra vagyis füzetre. Eddig vásárolhattunk – és ezután is – nagy méretű szútra papírt, amelyek függőlegesen vonalazva vannak. Mindegyik csomaghoz tartozik egy minta is, illetve egy vízszintes vonalas lap. Két módon tudunk eljárni. Az egyik, hogy a papír alá helyezzük a mintát. Ilyenkor halványan látszik, hogy hova, mekkorába és mit kell írnunk. Ha magabiztosabbak vagyunk a témában, akkor elég, ha csak a vízszintesen vonalazott papírt rakjuk a szútra papír alá, hogy megmutassa azokat a „négyzeteket”, amelyekbe egy-egy kanjit el kellene helyezzük, így a méretek betartását segíti. Az igazán haladók pedig megtehetik, hogy a mintát követve, mindenféle mankó nélkül írnak. Íráshoz a kisméretű, vékony ecsetek a legjobbak, vagy kiválóak az ecsettollak is. Nos, a szútra másoló füzet is erre a mintára készült el. A különbség a részletekben rejlik, ahogy azt a japán termékeknél megszokhattuk. Hogy ne legyen hatalmas méretű a papírt kettéhajtották és egy picit kisebbre is vették, valamint a hálaadó és dátumos, aláírásos részt lehagyták róla. Viszont minden másban az előző mintát követhetjük. A füzethez is kapunk mintát. Egyetlen lap valójában kétoldalú, és úgy képzeljük el, mintha félbehajtanánk több papírt és ott összeragasztanánk, ahol a végek találkoznak. Így készült a füzet tíz lapja. A hajtás pedig lehetővé teszi, hogy a minta most is a papír „alá” kerülhessen (a könnyebb érthetőség kedvéért erről lentebb fotón megmutatom a dolgot). A füzet kisebb helyen is elfér, útra is magunkkal vihetjük, majd az elkészült írásokat óvatosan kivágva kész szútrát kapunk. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a szútra írás biztosan csak valamilyen buddhista csoportokra jellemző, nézzünk meg bátran kalligráfia iskolákat és meglátjuk, hogy a legtöbb helyen előkerül ez a feladat. Ennek talán az lehet az oka, hogy nagy koncentrációt és türelmet igényel, de meg is hálálja magát. Gyönyörű a végeredmény, és mindig nagyon látványos, még akkor is, ha nem lett minden apró részlete tökéletes. Akkor nézzük is meg képekben az elmondottakat:

 35.4.Sziv.szutra

 

Köszönöm a figyelmet!

Nike sneakers | Nike air max

A zen négy alapelve

A zen négy alapelve azon tanítás, amely segítségével szokták a leggyakrabban hangsúlyozni a zen sajátosságait. Éppen ezért érdemes elmerülni a szavak értelmében.

1. a tanításokon túlmenő átadás (教外別傳, kyōge betsuden)
2. az írásokra nem támaszkodás (不立文字, furyū monji)
3. egyenesen az ember tudatára való rámutatás (直指人心, jikishi ninshin)
4. buddhává válni az ember természetének meglátása által (見性成佛, kenshō jōbutsu)

Az első alapelv, amelyet úgy is fordíthatnánk, hogy külön átadás a tanításokon kívül. Ez a mondat arra vonatkozik – mint a korábban említett lélektől-lélekig átadás is –, hogy a tanításokhoz szükséges egy közvetlen kapcsolat. Ez volt az oka annak, hogy Daruma egy külön átadási láncolatot indított el. Az első alapelv a zennek azon alapállását mutatja be, amely visszanyúlik egészen a történelmi Buddháig (釈迦, Shaka, udvarias megfogalmazásban: お釈迦さま, Oshakasama). Buddha a Keselyűcsúcson egy szál virágot mutatott fel egy tanítás alkalmával. Minden tanítvány csendben figyelt, egyetlen ember volt csak, Mahākāśyapa (大迦葉, Daikashō, vagy ahogy a zenben említik Makakasho Sonja), aki ennek láttán elmosolyodott. Buddha ezt látva felé fordulva a következő szavakat mondta: ezt a tanítást adom át neked. A zen tulajdonképpen ezzel a mozdulattal vette kezdetét, ezt a tanítást kapta meg Daruma is, és vitte el Kínába, hogy onnan Japánba juthasson. E nap után a mesterek – Buddha felmutatását követve – tanításaikat gyakran szavak nélkül, a dolgok lényegére való rámutatással adták tovább a szerzeteseknek. Végső soron, amikor a tanításokon túlmenő átadásról beszélünk, akkor éppen azokra a mozdulatokra gondolunk, amelyek a szavakon túl, mindenkor és mindenhol a lényegre mutatnak rá. Ez a zen egyik legjellegzetesebb vonása és a kōanokban oly gyakran megjelenő attitűdje.

A második alapelv – vagyis, hogy nem támaszkodunk szavakra és írásokra – szoros összefüggésben áll az első alapelvvel. Valójában mind a két sor arra vonatkozik, hogy bármilyen szépen is legyenek megírva a szútrák vagy más szent szövegek, ha nem valósítjuk meg önmagunk számára azt, amiről szólnak, akkor önmagukban semmit sem érnek. Pusztán formájukra, tartalmukra támaszkodva elvétjük az irányt. Ezért az első két sort össze is kapcsolhatjuk egy egésszé. A mélyebb értelme ezeknek a gondolatoknak, hogy nemcsak a szent szövegekre, hanem semmire sem szabad támaszkodjunk. Az alapelv megértéséhez hozzátartozik, hogy a kínai buddhizmus azon korszakában, amikor Daruma Kínába érkezett a szent szövegekhez való erős ragaszkodás igen komoly akadálynak bizonyultak a gyakorlók számára, azonban ez nem jelenti azt, hogy mára elvesztette volna aktualitását. Éppen ezért fontos, hogy belássuk, hogy mindez azt jelenti: a gyakorlásunkban nem támaszkodunk egyetlen dologra sem. Ezt a sort egyébiránt igen gyakran félreértik és félremagyarázzák. Első hallásra úgy szokták interpretálni, hogy a zen gyakorlók egyrészt nem ismerkednek meg a buddhista szövegekkel, másrészt ha meg is ismerkednek velük figyelmen kívül hagyják őket. Ez azonban így nem igaz. Nincs olyan zen szerzetes, legfőképpen nincs olyan zen mester, aki egyaránt ne ismerné tökéletesen a korai és a későbbi buddhista szövegeket, és ne tanulmányozná őket egy életen át. Az, hogy nem támaszkodunk az írásokra, pontosan annyit jelenti, amit mond, hogy: nem támaszkodunk rájuk. Ismerjük őket, de nem kapaszkodunk beléjük. A saját életünkre vetítve ez annyit jelent, hogy: nem mások által kimondott szavakkal próbáljuk megválaszolni a kérdéseinket, hanem megtaláljuk a saját válaszainkat. Azzal ugyanis, hogy valaki megtanul rengeteg kōant, vagy kívülről tudja az összes szútrát és zen történetet, semmivel sem jut közelebb a lényeghez.

A harmadik alapelv, a közvetlenül az ember szívére, más szóval élve a dolgoknak pontosan a lényegére mutatni. Erről a sorról azt tanítják a mesterek, hogy a – már korábban említett – szavak nélküli átadáshoz köthető. Amikor elolvasunk egy kōant, sok esetben pontosan ezzel találkozhatunk, ezt a mozdulatot, rámutatást fedezhetjük fel a mester válaszaiban. Első olvasásra gyakran úgy tűnhet, hogy a mester nem a számára feltett kérdésre válaszol, ami talán nem is túl nagy tévedés, hiszen a mester sok esetben nem a szerzetes által feltett kérdéssel foglalkozik, hanem arra mutat rá, hogy a szerzetes hol jár a gyakorlásban. Ezt úgyis mondhatnánk, hogy nem fontos a kérdés, pusztán az, hogy a szerzetes tudata teljes mértékben elérje tiszta állapotát, hogy a szerzetes a válasz által felébredjen, megvilágosodjon. Számos kōant lehetne megemlíteni ennek kapcsán. Itt egy kevésbé ismertet, de a jelenlegi témához igen megfelelőt említenék meg: „Egy alkalommal egy szerzetes kérdezte a mestert: Mi a szó mielőtt kimondják? A mester válasza: Mielőtt kérdeztél, válaszoltam.”[1] Mindez módfelett egyszerűnek tűnik. A mesterek tulajdonképpen sosem mondanak mást, mint amit Buddha mondott utolsó szavaival: törekedjünk fáradhatatlanul; tehát gyakoroljunk és ne kívül keressük a válaszokat, hanem önmagunkban. Ha a zent tömören akarnánk leírni, akkor pontosan ez az egy sor lenne. Az ember szívére mutatás nem más, mint pontosan a dolgok lényegére való rámutatás, és nem utal transzcendens dologra.

A negyedik alapelv, a látni a valódi természetet és Buddhává válni, vagyis látván a dolgok lényegét, ahol nincs semmi önvaló (ego, én) és ezáltal Buddhává válni. Talán még jobb lenne úgy fogalmazni: a dolgok lényegét látva felébredhetünk. Ez ugyanis a buddha elnevezés eredeti jelentése és nem csupán egy személy neve, aki kétezerötszáz évvel ezelőtt élt. Más buddhista iskolák esetében a Buddha szó egyet jelent egy emberi lénnyel, aki korábban élt és hihetetlen tulajdonságokkal rendelkezett. Azonban a zenben ez más. A zen tanításokban a Buddha nem más, mint mindannyiunk: felébredett, megvilágosodott állapotban. Ez az egyetlen buddha van és ehhez semmi köze annak az embernek, aki kétezer-ötszáz éve élt. Mindez elsőre úgy hangozhat, hogy a zen nem tiszteli a buddhista hagyományokat. Azonban a zen éppen azt keresi, hogy mi magunk hogyan válhatunk Buddhává, ezért talán mégis a zen a buddhizmus legeredetibb formája. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az utolsó alapelv magáról a Buddhává válásról szól. Ez a sor azt a buddhai tanítást eleveníti fel, amely hírül adja, hogy minden érző lény birtokolja a buddha-tudatot. Amikor ugyanis meglátjuk saját tiszta természetünket, akkor ezt a buddha-természetet[2], buddha-tudatot látjuk meg, ezért válhatunk saját tiszta természetünk meglátása által Buddhává.[3]

 

 


[1] in. Terebess Gábor: Folyik a híd, Zen/csan buddhista anekdotakincs, Officina Nova, Budapest, 1990, p 63
[2] A buddha-természet kihangsúlyozása nem csak a zen tanításokra, hanem úgy egyáltalán a mahāyāna iskolákra jellemző, és az úgynevezett tathāgatagarbha tanításba gyökerezik. A tathāgatagarbha jelentése: buddha-mag vagy buddhaság-magja, esetleg a buddhaság-embriójaként is fordítható. A tanítás lényege, hogy mindannyian rendelkezünk már születésünktől fogva ezzel a tathāgatagarbhával, vagyis mindannyian születésünktől fogva potenciális buddhák vagyunk.
[3] Lux Éva az „Időtlen idő: a zen” című írásában jegyzi meg azt, hogy tulajdonképpen a zen filozófia alapját a mahāyāna buddhizmus „univerzális Buddhaságnak” nevezhető elmélete adja, amely szerint minden élőlény már eredetével rendelkezik a tathāgatagarbhával, csak az érzékcsalódások elhomályosítják azt. Igaz a buddhizmus ezen alapfilozófiáján kívül a zenre hatott a taoizmus is, elsősorban a spontaneitás, a természetesség és a szóbeli hagyomány fontosságának hangsúlyozásával. Mindezekkel együtt a zen „a hangsúlyt a meditációra és a valóság megismerésének szertartásoktól mentes, közvetlen módjára helyezi. A meditáció révén juthat el az egyén a megvilágosodáshoz, azaz eredeti természete felismeréséhez. A Buddha-tudat, amelyet a meditációs gyakorlatot folytatók magukban keresnek, megegyezik az egységességgel, a végső igazsággal. A megvilágosodás eléréséhez fontos az egyéni erőfeszítés, az intuíció fegyelmet és gyakorlatot igényel. Az egyes ember az önmagába fordulás segítségével akarja elérni a buddhaságot, a végső valóságot, amely a tökéletes lelki mozdulatlanság és béke, nem-állandóság, nem-én.” (Forrás: Terebess Ázsia E-tár, www.terebess.hu/keletkultinfo/lux.html)

 

Feljegyzés ahhoz, hogyan legyünk körültekintőek a zazenben

Zazen Yojinki:

坐禅用心記

Feljegyzés ahhoz, hogyan legyünk körültekintőek a zazenben

írta: Keizan Jokin zenji (瑩山紹瑾 禅師) (1268-1325)