Hakuin Ekaku (白隠 慧鶴 1686. január 19. – 1769. január 18.) zen mesterről úgy tartják, hogy teljesen új, friss élettel töltötte meg a zent, és nem csupán felélesztette és újra értelmezte a rinzai tradíciót, hanem tanításaival, festményeivel és kalligráfiával minden japánhoz szólt, legyen az konfuciánus, buddhista vagy sintō hitvilágú követő. A rinzai iskola számára is kiemelkedően fontos az alakja, és Daruma után a második alapítójának is tartja.
Hakuin a nemesektől és a szamurájoktól kezdve a kézműveseken át egészen a parasztokig mindenkit képes volt megszólítani. Szigorú és mélyreható gyakorlást folytatott tanítványaival, miközben rengeteg szimpátiát, humort, kedvességet és bátorítást is közvetített feléjük. Egyedül azoknak tartogatta csípős megjegyzéseit, akik az általa „helytelen zennek” vagy „téves zennek” tartott tanokat terjesztették. Számtalan írása maradt fenn, melyek között a komplex zen kommentároktól kezdve a közismert népdalok dallamára írt verseken át naplók és levelezések is találhatóak.
Hakuin festményei és kalligráfiái életének kései korszakából valók. Életének hatvanas éveiből származnak „legkorábbi” alkotásai és egészen nyolcvannégy éves korában bekövetkezett haláláig folyamatosan fejlődtek és mélyültek kifejezésmódjai. Életének utolsó huszonöt évében egyre gyakrabban fordult az ecsethez, ezzel is mutatva a szavakon túli átadás iránti elkötelezettségét. Ily módon nem csak a zen tanításokat, de a zen festészet és kalligráfia hagyományát is új élettel töltötte meg. Nem csak a szokásos témákba – mint például a Daruma és Hotei portrék – töltött új energiát és életerőt, de számos új témát is beemelt a zen művészetbe. Ezek között voltak olyanok, amelyek saját zen tanításain alapultak, mások a körülötte lévő világra reflektáltak, megint mások pedig a japán mondavilágból táplálkoztak, gyakran áthatva saját fanyar humorával. Ugyan a legtöbb vallásra ez nem jellemző, a zenhez azonban gyakran társul a humor. A tudat feltörésére szolgáló paradox kōanok elve hasonló ahhoz, amikor a logikát megsemmisíti a vicc, a szójáték, vagy a komédiázás, ami a tudattól egy friss nézőpontra való helyezkedést követel. Sok zen mester élt a humor eszközeivel idősebb korában, de senki sem annyira, mint ahogyan Hakuin tette azt például a festményein és feliratain, amelyek gyakran tartalmaznak szójátékot, megdöbbentő képeket, ember-állat átalakulást, szándékos paradoxonokat és paródiát. Hakuinnak több, mint ezer műve élte túl az évszázadokat és tanítja mind a mai napig a világiakat és a zen gyakorlókat.
Hakuin a Fuji közelében, a híres Tōkaidō (az új fővárost, Edo-t és a régi fővárost, Kyōto-t összekötő út) mentén található Hara nevű faluban született utolsó, ötödik gyermekként. Édesanyja mélyen hívő buddhista volt. Egy alkalommal elvitte magával a hét-nyolc éves Hakuint Hara egyik kolostorába, ahol Nichigon Shōnin, a híres nichiren vándor szerzetes adott tanítást a poklokról. Mivel a szerzetes messze földön híres volt arról, hogy beszédeinek milyen páratlan ereje van, nagyszámú hallgatóság gyűlt össze a kolostorban. A szerzetes beszéde jórészt abból állt, hogy precíz részletességgel taglalta azokat a szörnyű kínokat, melyek azokra várnak, akik a Nyolc Tűzforró Pokolba kerülnek haláluk után. Nem volt egyetlen ember sem a hallgatóságban, akinek ne reszketett volna a térde félelmében és a kis Hakuin is halálra váltan hallgatta a szerzetes szavait. Később, felnőttként, több írásában is említést tesz erről a meghatározó élményéről és részletesen beszámol a következményeiről is, ugyanis ez volt az az eset, mely elindította a buddhista, zen gyakorlás útján. Szülei kezdetben ellenezték, hogy szerzetesi fogadalmat tegyen, végül tizennégy-tizenöt éves kora körül mégis engedélyt kapott tőlünk arra, hogy kolostorba vonuljon. A gyakorlását Harában, a Tokugenji-ben (徳源寺) kezdte meg, de hamarosan a Shōinji-be (松蔭寺) ment, ahol aztán az Ekaku nevet kapta. Ezt követően 1699-ben a Nomazu közelében lévő Daishōji-ban (大聖寺) folytatta a gyakorlást, ahol négy évig Sokudō Fueki (息道普益 megh. 1712) volt a mestere.
Fiatal szerzetesként Hakuin nem csak zent tanult, hanem az akkor szokásos módon konfuciánus klasszikusokat és kínai irodalmat is. Tizenkilenc éves volt, amikor megingott a hite, és ugyan folytatta a gyakorlását, de figyelmét az irodalom, a költészet és a kalligráfia felé fordította. Húsz évesen zarándokútra indult, számtalan mestert meglátogatott és számtalan tanítást meghallgatott. Huszonhárom éves lehetett, amikor egy szamuráj otthonában megpillantotta a falon Ungo Kiyō (雲居希膺 1582-1659) egyik kalligráfiáját (más helyen Daigu Sōchiku (大愚宗築 1584-1669) kalligráfiája szerepel). A kép egyszerűsége és ereje olyan mély hatással volt rá, hogy hirtelen ráébredt: nem a technikai tudás az, ami lényeges, sokkal fontosabb a kalligráfia készítőjének belső karaktere, ami átsugárzik a kalligráfián. E felismerés hatására elégette az összes eddig készített kalligráfiáját, felhagyott művészi ambícióival és teljes mértékben a zen gyakorlásnak szentelte magát.
A következő évtől, huszonnégy éves korától számítva, az utazásai közben kezdett el átélni megvilágosodás élményeket. Összesen tizennyolc nagy és számtalan kisebb megvilágosodás élményről számol be. Saját elmondása szerint első megvilágosodás élménye büszkévé, elbizakodottá és arrogánssá tette, és úgy érezte, hogy elérte a végső megértést. Hamarosan azonban rá kellett ébrednie, hogy mennyire tévedett. A Shōjuan-ba (正受庵) tett látogatása során az ottani zen mester, Dōkyō Etan (道鏡慧端 1642-1721) különféle kérdéseket tett fel neki, melyekkel alaposan összezavarta a gondolatait. Elcsüggedt és elbizonytalanodott, de mestere segítségével végül képes volt tovább mélyíteni gyakorlását. Sajnos azonban nem sokkal később kialakult nála az úgynevezett „meditációs betegség”, vagy „zen betegség”, ami egy, az egészségét komolyan érintő krízis helyzetet eredményezett, ugyanis ezt a betegséget akkoriban mind a szerzetesek, mind az orvosok gyógyíthatatlannak tartották. Végül egy Hakuyū (白幽) nevű remete mégis segíteni tudott rajta, és Hakuin a Yasen kanna (夜船閑話) című művében részletesen be is számol arról a két módszerről, amelyek segítségével teljes mértékben helyre tudta állítani az egészségét. Ez a két módszer a naikan no hō (内観法), vagyis egy befelé szemlélődő meditáció, valamint a nanso no hō (軟酥法), az úgynevezett „puha ghee” módszer volt.
Felépülését követően Hakuin még évekig vándorolt, közben Kyōtoban a Myōshinji (妙心寺) első szerzetese lett 1718-ban, de nem élvezte a nyüzsgő városi életet, így végül visszatért Hara-ba és élete végéig a Shōinji-ben maradt.
Hakuin hangsúlyozta, hogy a csendes meditáció nem elegendő a megvilágosodás eléréséhez, a zent a napi tevékenységek alatt is gyakorolni kell. „Váljon a nyerged az ülőpárnáddá, váljanak a hegyek, a folyók és a hatalmas föld az ülő dobogóddá. Váljon az egész világegyetem a saját, személyes meditációs barlangoddá.” – írja az Orategama (遠 羅天釜) első levelében.
Hakuin egy sor kínai forrásból származó kōant újra rendszerezett a tanítványai számára, különös figyelmet szentelve a Mu-kōan gyakorlásának. Kései éveiben azonban egyre inkább egy saját maga által megalkotott kōant használt előszeretettel, ami a következőképpen hangzik: „Milyen a hangja egy tenyérnek, ha csattan?”. Ezt a kōant először hatvanöt évesen, 1749-ben említi, és a következő magyarázatot fűzi hozzá: „Az ő (Kannon bodhiszattva) alakján a hangkontemplációt értjük, és ez az, amire én is gondolok, amikor azt mondom: ’egy tenyér hangja’”. 1753-ban ezt írja: „Öt vagy hat évvel ezelőtt elhatároztam, hogy mindenkit a következő szavakkal fogok tanítani: Hallgasd az egy kéz hangját. Ráébredtem, hogy ez a kōan végtelenül hatékonyabb az emberek tanításában, mint bármi más módszer, amit előtte használtam. Mi a hangja egy kéznek? Amikor összeütöd a két tenyeredet, éles, csattanó hangot hallasz, ha egy kezedet emeled fel, akkor… olyasvalami van ott, ami semmiképpen sem hallható a fül számára. Ha az elképzelések és megkülönböztetések nem keverednek bele ebbe, és megfelelő távolságba kerül a látástól, hallástól, érzékeléstől és tudástól, és ha miközben sétálunk, állunk, ülünk, vagy pihenünk, egyenesen, megszakítás nélkül haladunk előre ennek a kōannak a tanulmányozásában, akkor ott, azon a helyen, ahol az okoskodás kimerül és a szavak elvágatnak, hirtelen kitépjük a születés és halál karmikus gyökerét. Ekkor a tudat, a tudatosság és érzelem alapja hirtelen darabokra törik; az illúziók világa … megsemmisül.”
A kōan gyakorlás
A kōan (公案) szó jelentése eredetileg „nyilvános, hivatalos ügy”, mint egy jogi eset, amire precedensként tekinthetünk. Innen nézve a kōan metaforának, metonímiának (névcsere) is tekinthető, vagyis egy olyan eset leírásának, ami egy személy magánvéleményén túlmutató valóságra, valóságelvre mutat rá, így segítségével a mester próbára teheti a tanítvány képességét, hogy felismerje és megértse magát az elvet. A kōan egy együttérzésből fakadó kihívás, aminek segítségével lehatolhatunk a probléma legmélyéig, így általa elérhetjük a megvilágosodást.
A ma ismert kōan-gyakorlat formai kialakulását a 10. századra teszik. A kōanok a Tang dinasztia (唐朝 618-907) idején élt chan mesterek és tanítványok, vagy más beszélgetőpartnerek találkozásakor elhangzott párbeszédek lejegyzéseiből fejlődtek ki, amelyekhez megjegyzéseket fűztek, majd a tanítás eszközeként használták a történeteket, hogy a buddhista tanításokba mélyebb betekintést nyújtsanak.
Sok más mesterrel egyetértésben Hakuin nagy hangsúlyt fektetett a kōan gyakorlásra, mint a belátás eszközére, és létrehozott egy öt lépcsős kōan-rendszert is:
- hosshin 法身, vagyis dharma-test kōanok, amelyek segítségével megtörténik az áttörés a nem-kettősségbe, betekintés az ürességbe, belépés a zen kapuján. Felfedik a dharma-testet, az alapvetőt. Ilyen első kōan általában a Mu-kōan, vagy Hakuin „Egy kéz hangja” kōanja.
- kikan 機関, csalóka korlát, vagy zen cselekvés kōanok,amik az előző állapot aktív kifejezését, a nem-kettősség gyakorlatba való átültetését segítik.
- gonsen 言詮, a szóvizsgálat, szómagyarázat, vagyis szavakkal a nyomába eredni a régi mesterek tanításainak. A verbális kifejezés elsajátítása, és gyakorlati alkalmazása.
- hachi nantō 八難透, vagy nantō, a nyolc nehezen áthatolható kōan, az „én” teljes szétzúzására.
- goi五位öt rang és jujukinkai 十重禁戒 tíz megfontolt szabály kōanok.
A kōanok a rinzai zen tanítási módszereivel vannak szoros összefüggésben. Ha áthatolnunk a kōan-gyakorláson, akkor áthatolunk minden szenvedésen is. A kōanok mind a megvilágosodott elme felmutatásáról szólnak, a mesterek mély együttérzésének közvetítői. A kōan egy eszköz, amelynek segítségével létrejön a nem-tudom tudat, ami leállítja a szétszórt tudatműködést, és képes el is vágni minden tudatműködést. A kōanok nem adnak magyarázatot a dolgokra, sokkal inkább megmutatnak, feltárnak valamint, amit nekünk kell megtapasztalnunk. A kōan egy tükör, amiben tudatunk tükröződik vissza. Ezek a zen történetek a zen irodalom sajátos képviselői, melyek paradox, sejtelmes és a racionális gondolkodás számára nehezen megközelíthetőek.
A kōan-gyakorlás a mester és a tanítvány közötti interakció. A mester felad egy kōant a tanítványnak, mellyel dolgoznia, foglalkoznia kell, és időről-időre megvizsgálja, hogy mire jutott vele. Ez nem azt jelenti, hogy a kōanra van egy helyes válasz, mert az félreértés. A tanítvány válasza mindig helyes, hiszen felmutatja aktuális tudatállapotát. A mester ugyanis arra kíváncsi, hogy a tanítvány mire jutott a tudatával való munkálkodásban. Ha úgy ragadjuk meg a kōant, mint saját élő problémánkat, akkor minden más már jön magától.