Szombat esti beszélgetések 17. – Japán „istenvilága”, a shintō vallás

(Összefoglaló jegyzet a tizenhetedik Szombat esti beszélgetésekhez,
mely témáját Japán ősi hitvilága, vallása a shintō adta.)

Egy egész vallást átfogni és bemutatni, főleg egy olyan ősi vallást, mint a japán shintō, rengeteg nehézségbe ütközik. Ezért néhány olyan gondolat segítségével próbáljuk meg vázlatpontokba szedni az alapvető ismereteket a shintō-val (神道), a kami no michi.vel (神の道), vagyis az „istenek útjával” kapcsolatban, amelyek ízelítőt adnak egy mindent átölelő hitvilágból.

Az első, és legfontosabb, hogy ki is a shintō „istene”, vagyis a kami? A kami természetfeletti lény, szellem, azonban nem olyan módon isten, ahogy azt a nyugati kultúrában megszoktuk. A kami olyan lény, aki mindenben és mindenhol ott lakik, lakhat. Mivel a kamik és a természet közötti kapcsolat rendkívül szoros, így a shintōt sokan animista vallásnak tekintik. Azonban a kami kifejezés több dologra is utalhat. Kami lehet élő, holt, szerves és szervetlen anyag, természeti erő (szél, eső, tűz, napsütés), olyan erők, amelyek egyszerre ébresztenek az emberben csodálatot és félelmet, vagyis mondhatjuk, hogy félelemmel vegyes csodálattal töltik el az ember szívét. Ezért a shintōra tekinthetünk úgy is, mint egy olyan hitvilág, ami a világ tényleges jelenségeit tekinti isteninek. A kami bizonyos értelemben nem is különbözik az embertől, hiszen egy ember is válhat halála után kamivá, védelmező isteni alakká. Ráadásul a kamik nem halhatatlanok, nem mindenhatóak és nem is mindentudók.
A shintō hitvilág, a japán folkról magába foglalja nem csak a kamikat, hanem más természetfeletti figurákat is, mint a róka szellem (kitsune 狐), az alakváltó obake (お化け) és a bakemono (化け物), az ördögi, démoni oni (鬼), a “mennyei kutya”, a tengu (天狗), a démon, vagy manó kappa (河童), különféle szellemek, a mononoke-k (物の怪), vagy éppen a yamauba (山姥).

Leegyszerűsítve a shintō központi eleme a szennyeződések (kegare 穢れ・汚れ) elkerülése és a tisztaság (harae vagy harai 祓・ 祓い) fenntartása. Mivel az ember alapvetően tiszta, így tulajdonképpen a szennyezett állapot az átmeneti, amiből meg lehet tisztulni. A megtisztulási szertartásoknak különféle típusai vannak. A harae az elkövetett „bűnből”, az elkövetett rosszból származó foltoktól való megtisztulást jelenti, amelyet a shintō pap végez el azon, aki aláveti magát a szertartásnak. A misogi (禊) az egész testet érintő rituális, vízzel végzett megtisztulás, amely a nem erkölcsi, vagy társadalmi hibákból eredő foltoktól tisztít meg. Ezt a szertartást az ember maga végzi el imádság kíséretében. Sokan minden évben elzarándokolnak szent vízesésekhez, tavakhoz, folyókhoz, akár magányosan, akár csoportosan és ott végzik el a szertartást. Minden évben kétszer, júliusban és decemberben ünneplik a Nagy Megtisztulás ünnepét, az Ōharai-t.
Ehhez a megtisztulási szertartási körhöz tartozik, hogy minden szentélybe lépve találunk egy kis pavilont, ami a chōzu-ya vagy temizu-ya (手水舎) nevet viseli, és ahol egy medencébe, a chōzubachi-ba (手水鉢) minden hívő belépés után megmossa a bal és a jobb kezét, kimossa a száját, majd megtisztítja a víz kimerésére szolgáló vizes merőkanalat is. (Egyes buddhista kolostorok és más imaházak is rendelkeznek ilyen pavilonnal.)

A shintō szentélyeken belül található egy olyan belső szentély, ahova csak a shintō pap léphet be. Itt őrzik a shintai-t (神体), vagyis az „isten testét”, ami különféle tárgy lehet. A tárgy egy speciális bőrtasakba kerül, ami egy szegek nélküli fűzfa ládába kerül, és ilyen módon őrzik.

A shintō lényeges pontja a személyes kapcsolat a kamival. A személyes ájtatosság, a számadás, a köszönet kinyilvánítása egy szentélyben, a szabad ég alatt egy szent helyen, vagy éppen a házi oltárnál napi gyakorlat. Ugyanígy kérésekkel is lehet a kamikhoz fordulni, de az igazi erény, ha az ember nem önmagáért, hanem másokért imádkozik, nem önmagának, hanem másoknak kér. A shintō az emberek közötti kölcsönösség és szolidaritás vallása, amelyben az imák a közösségért, a nemzetért, a császárért szólnak.

A shintō hit gyakorlásának fontos részét képezte, és sokak számára ma is képzi, a zarándoklat, ami egyrészt az ájtatosság kifejezése, másrészt érdemek szerzése, és különféle amulettek beszerzése. Ilyen amulett például az ema (絵馬), az omikuji (御御籤/御神籤/おみくじ), az ofuda (お札/御札) és az omamori (御守/お守り) is.
Az ema kis méretű (általában 15×9 cm) fa táblácska egyik oldalán egy képpel, a másik oldala üres. A hívő megvásárolja, imádságot, vagy kívánságot ír a hátuljára és általában a szentélyben, egy erre kijelölt helyen hagyja. A táblácskák egymás hegyén-hátán ott is maradnak egészen addig, amíg rituális keretek között el nem égetik őket.
Az omikuji, egy kis szelet papír, amit nevezhetünk véletlenszerű „szerencsének”. A hívő egy jelképes összeg felajánlását követően egy dobozból kihúz egy omikujit, majd elolvassa a rajta lévő szöveget. A szöveg lesz válasz a kérdésére, kérésére, helyzetére. A „jóslatot” ezt követően szintén a szentélyben szokták hagyni oly módon, hogy felkötik egy erre kijelölt helyre.
Az ofuda egy papír cédula, kártya, fatábla amulett, ami ajtóra vagy kapura kerül, vagyis a hívő mindig hazaviszi magával. A rajta lévő szöveg lehet általános vagy céllal készülő, és megjeleníthet szerencsét, biztonságot, védelmet.
Az omamori a szerencse és a védelem különböző formáit kínáló, többnyire kis zsákocskát szimbolizáló talizmán, amit a hívő magánál hord, otthonába, vagy gépkocsijába helyez el.