(Összefoglaló jegyzet a tizenhatodik Szombat esti beszélgetésekhez,
mely témáját A fák tengere című film adta.)
Ez a cikk a nyugalom megzavarására alkalmas témákkal foglalkozik. Amennyiben Japán kevésbé szem előtt lévő, kevésbé heroikus, vagy romantikus oldalát nem szeretné megismerni, kérjük, tekintsen el ennek az írásnak a megismerésétől.
Aokigahara青木ヶ原
Aokigahara 青木ヶ原, a „Kék fák mezeje”, avagy Jukai樹海, a „Fák tengere” egy különös hely Japánban. A Fuji hegy lábánál, az észak-nyugati tövében, Yamanashi prefektúrában 山梨県 található. A 35 négyzetkilométeres terület már 1000-1200 éve kialakult a szinte feltörhetetlen vulkanikus kőzeten. Rendkívül sűrű erdő, még nappal is kevés fény jut be a fák lombjai között. Az 1707-es vulkán kitörés idején ezt a területet nem fedte láva, így fennmaradhatott a korábbi állapotában, és a mai napig csodálhatjuk szépségeit. Mint említettük, a területet olyan vastagon borítják a fák, hogy még nappal is alig szűrődik be fény. Az ember bármerre tekint mindenhol egyforma kép tárul a szeme elé. A gyökerek szerte kanyarognak a fák sűrű erdejében, felszínüket moha borítja. Rendkívül könnyű eltévedni benne, így a turisták saját maguk is gyakran műanyag szalagot visznek magukkal, hogy azzal jelöljék a visszautat. Mivel kevés állat él a sűrű növényzetben, még madarak is alig találhatóak benne, így mély csend üli meg szinte megszakítás nélkül a nap minden szakában az egész területet. Pont ezen kísérteties csöndje miatt sokan elkerülik évszázadok óta. Így válik egyszerre kivételesen széppé és hátborzongatóvá egyszerre.
Mintegy 200 kisebb-nagyobb barlang található a hideg, sziklás területen, amelyek közül a Narusawa Hyōketsu 鳴沢氷穴, a „Jég Barlang” Narusawa faluja közelében, a Fugaku Fūketsu 岳風穴, a „Szél Barlang” láva cső és a Saiko Kōmori Ana 西湖蝙蝠穴, „Nyugati Tavi Denevér Barlang” Fujikawaguchi városánál 富士河口湖町 talán a leginkább ismertek.
Aokigaharát úgy is ismerték a régi időkben, mint a démonok erdeje, melyet misztikus és spirituális erő leng körül. Sokan azért látogatták meg, hogy erőt és jó szerencsét merítsenek belőle, míg mások elkerülték abbéli hit miatt, hogy ebből az erdőből nem tér vissza az, aki oda egyszer belép. Ezt a félelmet alátámasztja, hogy a sűrűsége és az említett egynemű hatása miatt könnyű benne eltévedni, a vulkanikus kőzet által fedett területek mágneses vas tartalmának hatása miatt pedig megbolondulnak az iránytűk, a GPS-ek és megzavarodnak a mobiltelefonok is.
De térjünk vissza kicsit a démonokhoz, szellemekhez, vagyis a yūrei-ekhez 幽霊. A yūrei-ek közt akadnak olyan lelkek, akik gyűlölettel, szomorúsággal és bosszúvággyal teltek. A legendák szerint a régi időkben, amikor éhínség pusztított, az emberek egyes családtagjaikat az erdőbe vitték és ott sorsukra hagyták, hogy ételt spóroljanak meg a többi családtagnak. Az erdőben hagyottak az éhezés miatt lassan meghaltak és yūrei-é váltak. Emellett a helyi legenda úgy tartja, hogy ezen a helyen gyakorolták az ubasute-t 姥捨て, vagy oyasute-t 親捨て, ami az idős szülők elhagyását jelentette. Ennek során az emberek az idős, a beteg, vagy a fogyatékos családtagjukat egy távoli helyre vitték és otthagyták sorsukra. Azért azt is fontos megjegyezni, hogy a Kodansha által 1993-ban kiadott Illustrated Encyclopedia of Japan tanúsága szerint (1121. oldal) az ubasute csupán legenda, és semmi bizonyíték nincsen rá, hogy valódi gyakorlat lett volna a régi időkben.
A japán hiedelem szerint, aki gyűlölettel, haraggal, szomorúsággal, bosszúvággyal telt lélekkel hal meg, nem hagyhatja el a lelke ezt a világot. Tovább vándorol és megjelenik azoknak, akik keresztezik útját, vagy valami varázslattal érintettek. A találkozáskor nem különösebben akarnak semmit, csak átkukat szeretnék eltávolítani.
Az alábbiakban az öngyilkossággal foglalkozunk, így, amennyiben úgy érzi, hogy a téma túlzottan felkavarja, kérjük, ne olvasson tovább! Ha súlyos problémával küzd, kérjük, kérjen segítséget! Hazánkban is található több, a nap 24 órájában is elérhető telefonos lelki elsősegély szolgálat, és van e-mailes, online elérhető segítség is (lásd: https://sos116-123.hu/).
Japán és az öngyilkosság
Öngyilkosság kérdése Japánban hosszú történetre tekint vissza, és nincsen olyan rossz megítélése, ahogy azt nyugaton megszoktuk. A szamurájok által uralt időben az öngyilkosság becsületbeli kérdésekben rendkívüli szerepet töltött be. Egy harcos előbb vetett véget önkezüleg az életének, mint hogy elveszítse a becsületét, hogy megőrizhesse méltóságát. Ez igaz volt abban az esetben is, ha fennállt a veszélye, hogy az ellenség kezére kerülne. Ez a szokás még a II. világháború idejében is elterjedt volt, aminek egyik egyértelmű megnyilvánulása volt a kamikaze 神風 katonák szolgálata. A kamikaze jelentése isteni szél, ami azon tájfunok elnevezése lett, amelyek az 1281-es mongol invázió idején megmentették Japánt a támadástól.
Visszatérve az öngyilkosság japán megítélésére a seppuku 切腹, vagy ahogy jobban ismert, a harakiri 腹切り, egy rituális öngyilkosság, melynek során saját hasának felnyitásával vet véget életének az ember. Az eredetileg a szamurájok számára nyitott lehetőség, nem csak a méltóság és becsület megtartásának, de a halálbüntetésnek egyik formája is volt. Manapság az öngyilkosságot választók esetében ritka, hogy becsületbeli ügy van a háttérben. Gyakoribb oknak tekinthető, hogy az emberek nem tudnak beilleszkedni a társadalomba; túl nagy a stressz, a nyomás, amit el kell viselni; depresszió, vagy más mentális betegség kínozza őket; illetve adósságuk miatti kétségbeeséssel küzdenek. Döntésük véghezviteléhez a legtöbben csendes, nyugodt helyet keresnek, így válhatott Aokigahara a világ második olyan helyévé, ahol a legtöbb öngyilkosságot követik el (első a San Francisco-ban található Golden Gate).
Aokigahara és az öngyilkosság
Úgy gondolják, hogy Aokigahara két okból vált igazán az „öngyilkos-erdő”-vé, és kapta meg a „legjobb hely a halálra” címet. Egyik oknak azt tekintik, amikor Matsumoto Seichō 松本 清張 (1909-1992) Kuroi Jukai 黒い樹海, vagyis A fekete erdő tengere című könyve 1960-ban megjelent. A regény végén romantikus körülmények között egy szerelmes pár ebben az erdőben vet véget az életének. (A Rómeó és Júlia jellegű történetek gyakoriak a japán történelemben. Külön kifejezés is van japánul a kettős szerelmi öngyilkosságra, shinjū 心中.) Valamint szintén Matsumoto Seichō regénye a Nami no Tō 波の塔 (1960), vagyis a Hullámok tornya, ami egy gyönyörű, szerelemtől tépett hősnőt mutat be, aki – hasonlóan a szerelmes párhoz – Aokigaharában lesz öngyilkos.
A második ok az imént említett regényeknél talán sokkal erőteljesebb. Tsurumi Wataru 鶴見済 (1964-) Kanzenjisatsu Manuaru 完全自殺マニュアル, vagyis Teljes kézikönyv az öngyilkossághoz című könyve 1993-ban jelent meg. A könyv 198 oldalon írja le 11 kategóriába sorolva az öngyilkosság különböző módjait, és habár az erdőben elsődleges az önakasztás, a könyv egy-egy példányát gyakran találják meg a holtak közelében, személyes tárgyaik között. A japán rendőrség úgy határozott 2004-ben, hogy nem hozzák nyilvánosságra többet az erdőben elkövetett öngyilkosságok számát, hogy ezzel ne bátorítsák azokat, akik esetleg hasonló tetten gondolkodnának. Emellett a megelőzést segítve több nyelvű táblákat helyeztek ki az erdőben olyan szövegekkel, mint „Életed valami értékes dolog, amelyet a szüleidtől kaptál”, vagy „Gondolj még egyszer a szüleidre, testvéreidre és gyermekeidre. Gondolj rájuk, ne szenvedj egyedül.”, vagy „Áll meg egy pillanatra. Boldog az életed? Vagy bonyolult?”, „A világ nem csak nehéz dolgokkal van tele. Sok dolog szórakoztató. Kérlek, gondold át újra, van, ami boldoggá teheti az életedet. Biztos, hogy képes leszel valamit felidézni. Csak egy életed van, vigyázz rá.”, és egy segélyvonal telefonszámával végződnek.
Öngyilkosság és a buddhizmus
A buddhizmus szempontjából a legfontosabb alapelv a nem-ártás. Ebbe beletartozik, hogy nem vesszük el más élőlény életét, és beletartozik, hogy szavakkal, tettekkel sem ártunk másoknak, nem teszünk kárt semmiben, saját magunkban sem. Ezt mindig tökéletesíthetjük, a buddhista gyakorlás egy életen át tartó Út. A szerzetesi szabályzatban külön tiltások jelennek meg az öngyilkosság kapcsán.
A nem-ártás fogalmával szorosan együtt jár az együttérzés is. Az együttérzés, ami minden érző lényre, így saját magunkra is kiterjed. Ezek alapján azt mondhatnánk, hogy a buddhizmus tanításai szerint az öngyilkosság tiltott. Azonban, ha a korai szentiratokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy míg a gyilkosság minden esetben elítélt, addig az öngyilkosság nincs ennyire egyértelműen elítélve. Nem adhatunk egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy a buddhizmus tiltja-e, vagy sem az öngyilkosságot. Azok a buddhista iskolák, amelyek tanításukban erőteljesen hangsúlyozzák a karma tanítását, ott mindenképpen fontos, hogy az öngyilkosság következtében a tudatban negatív karmikus magvak ragadnak benn, mint az agresszió, a félelem, a fájdalom, és ezek rossz irányba terelik a halált követően az újjászületést.
A Négy Nemes Igazság tanítása leírja, hogy az életben ott a szenvedés, mivel minden állandótlan. A szenvedéstől azonban meg lehet szabadulni és erre megfelelő mód a Tanítások követése. Mivel minden állandótlan, így maga a szenvedés is az. A szenvedés, a fájdalom egy közös emberi tapasztalat, ami összeköt minket, ami segíti, hogy együttérezzünk minden más szenvedő lénnyel is, és ami előbb-utóbb, ahogy minden más, szintén változik.
Buddha saját maga hangsúlyozta az emberi lét fontosságát, miszerint az emberi lét kivételes lehetőség a megvilágosodáshoz vezető úton. Emellett mégis találhatunk olyan tanítóbeszédet is, amelyben Buddha elfogadhatónak tartja az öngyilkosságot (lásd SN 22.87 – Vakkali szutta, SN 4.23 – Gódhika szutta, MN 144 – Tanács a Tiszteletreméltó Cshannának). Egy történet szerint maga Buddha is feláldozta testét, amikor egy éhező tigrissel és kölykeivel találkozott. Mély részvéttől vezérelve adta testét nekik.
Cser Zoltán buddhista tanító így ír erről: Az öngyilkosság esetén a buddhizmus szemszögéből két kérdés merül fel, tapad-e ártás az öngyilkosság cselekményéhez, valamint képes volt-e a távozó a fent említett tiszta, éber, szeretetteli tudatban távozni. Ha ez nem teljesül, azaz zavart, keserű, indulatokkal, félelemmel teli állapotban történt a kapun való átlépés, vagy ártás tapad a cselekményhez, önmagának, vagy másnak fájdalmat okozott, akkor a cselekmény negatívnak minősül. (Lásd: https://old.tkbf.hu/blog/2014/08/26/az-ongyilkossag-es-a-vallasok)
A théraváda buddhizmus alapvetően elutasító az öngyilkossággal kapcsolatban és ez jellemző a mahájána iskolákra is, azonban a vallásos okból elkövetett öngyilkosságot esetenként elfogadják. A Lótusz-szútrában és más helyeken is olvashatunk olyan bátorítást, amely azt írja le, hogy ha valaki saját testét gyújtja meg, és így tulajdonképpen emberi „füstölőként” felajánlást tesz, az a „legmagasabb szintű felajánlás”. Az első lejegyzett nyilvános önégetés szokása Kínába nyúlik vissza, a 4. századba, amikor 396-ban Fayu 法羽, buddhista szerzetes politikai okokból gyújtotta fel saját magát miután lenyelt egy darab füstölőt.
Számtalan történet maradt fenn, amelyben a bodhiszattva testének egy részét, vagy akár az életét is feláldozza valamilyen cél érdekében, és ezek a történetek szintén feljogosítani látszanak az öncsonkításra, sőt az öngyilkosságra is, legalább is a vallásos motivációval elkövetett ilyen jellegű tettek mellett látszanak érvelni. Ezek a tettek pedig fennmaradtak a mai napig.
Végül meg kell említenünk a sokushinbutsu 即身仏 „szokását”, vagyis a test buddhává tételét, amelynek során a szerzetesek végletes aszkézist folytatva tulajdonképpen élve mumifikálják önmagukat. Azon szerzetesek, akik ezt az utat választották az éhenhalást nem öngyilkosságnak, hanem a megvilágosodás egyik formájának tartották. Japánban ez a gyakorlat a 11-19. században, a Kūkai 空海 (774-835) által alapított, vadzsrajána buddhista iskola, a shingon 真言宗 szokásai közt volt megtalálható, de találtak Kínában és Kelet-Ázsiában is több hasonló múmiát.