(Összefoglaló rövid jegyzet a Szombat esti beszélgetések korai buddhizmusról szóló alkalmához.)
A buddhista közösséghez való tartozás a legelső időktől kezdve a mai napig hasonló fogadalomtételt jelent. Már Buddha életében megjelent, hogy azok, akiket a Tan, vagy Buddha személye elköteleződésre késztetett, fogalmat tettek, hogy követni fogják. A fogadalom az oltalomért folyamodás, ami először a Buddhához, aztán a Tanhoz, végül a szerzetesi közösség megerősödésével a Szerzetesek közösségéhez szólt. Páli nyelven így hangzik: Buddhaṃ saraṇaṃ gacchāmi. Dhammaṃ saraṇaṃ gacchāmi. Saṅghaṃ saraṇaṃ gacchāmi. Magyarul ez annyit tesz, hogy: oltalomért folyamodom a Buddhához, oltalomért folyamodom a Tanhoz, oltalomért folyamodom a közösséghez. Aki ezt a hármas fogadalmat háromszor elismételte szellemi törekvőként nyilvánosan elkötelezte magát Buddha tanításai mellett. Az elkötelezettséget a gyakorlatba pedig az erkölcsi szabályok követésével ültették át.
Buddha és az őt követők csoportja eredetileg vándorló rend volt, akiknek nem volt állandó lakhelye és koldulásból éltek, ezért bikkhu-ként (szanszkrit: bhikṣu) emlegették őket. A rengeteg világi követőnek köszönhetően több liget, esetleg „kolostor” állt a vándorló szerzetesek rendelkezésére, ahol az esős évszakban meghúzhatták magukat, vagy egy-egy erdő tisztásán gyűltek össze. Az ilyen időszakokban közösen koldultak, gyakorolták a meditációt, segítették egymást, támogatták és tanították az újonnan érkezőket. A kisebb csoportok időről-időre találkoztak, ahol együtt elmondták a pāṭimokkha-t (szanszkrit: prātimokṣa), a szabályokat, amik kötelékként, megtisztulásként is szolgáltak.
A későbbi évszázadok során azonban ez a vándorló és kolduló szerzetesi rend erőteljesen megváltozott. A rendszeres, közös elvonulások, valamint a világi hívők bőséges föld-, valamint lakóhely adományai miatt egyre inkább a letelepedett életmód lett jellemző a buddhista közösségre. A történészek szerint a szerzetesi közösség letelepedett jellege nagyjából száz év alatt alakult ki teljesen, de természetesen vándorló szerzetesek mindig maradtak, és megjelentek sok száz évvel később is.
Amíg a Buddha élt a közösség egységét az ő személye biztosította, hiszen minden követője benne látta az oltalmat. Azonban határozottan elutasította, hogy vezetőt jelöljön ki maga helyett, így halálát követően tanácsa szerint a szabályoknak (vinaya) és a tanításának kellett összetartania a közösséget.
Buddha halálát követően a közösség tagjai havonta találkoztak és ezen találkozók biztosították a közösség életének szabályozását és összetartását. Ezek közt a találkozók közt akad pár, ami nagyobb horderejűnek tekinthető, és melyek során komolyabb jelentőségű kérdéseket vitattak meg. Ezeket az összejöveteleket zsinatnak nevezik a buddhizmusban is. Azt nehéz megmondani, hogy a buddhizmus történetének első ötszáz évében pontosan hány zsinatra került sor, de bizonyosan többre. Úgy tartják, hogy az első zsinatra közvetlenül Buddha halálát követően került sor, melynek során Upāli – a korábbi borbély, aki a szerzetessé avatás előtt mindenki haját leborotválta – a szerzetesi szabályzatot, Ānanda – Buddha unokafivére és harminc évig minden egyes tanításán jelen lévő segítője – pedig a tanításokat segített rögzíteni. (Az Abdhidharma gyűjtemény megjelenésekor hozzáfűzték, hogy Śāriputra az első zsinat idején elmondta az abdhidharma tanításokat.) Ezzel a Vinaya, a szerzetesi szabályzat és a Dharma gyűjteménye megszületett. A második zsinatra később került sor, azonban nehéz meghatározni az idejét, mivel több beszámoló is készült róla, és azok tanúságát figyelembe véve úgy tűnik nem is egyetlen összejövetelről van szó. Minden egyéb kommentár nélkül az tűnik ki, hogy a második zsinaton a szerzetesi szabályzat kérdéseiben való egyet nem értés miatt a közösség szakadása történt meg – bár találunk olyan leírást is, hogy a tanításokon folyt a vita –, és létrejött a Mahāsāṃghika (Nagy közösség) és a Sthaviravāda (Idősek közössége) irányzat, utóbbi több szabályt foglalt a vinaya-jájába. A harmadik zsinatot Aśoka királyhoz kötik, ami a történészek szerint egy helyi közösségbeli konfliktust volt hivatott kezelni, habár egyes buddhista iskolák más, és más módon „emlékeznek” az eseményre. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a tanítással kapcsolatos vita rendezésének a lényege az volt, hogy a tanítást megtisztítsák az esetleges téves nézetektől. A negyedik zsinatot a buddhizmus másik patrónusa, Kaniṣka (kb. 127-150) uralkodó nevéhez kötik. Ezen alkalommal a Sarvāstivāda iskola hívei gyűltek össze és összeállítottak egy új kánont, rögzítették tantételeinket és hatalmas kommentárban összegezték, amit Mahāvibhāṣa-nak neveztek el. Emellett feltehetően Kaniṣka udvarában működött Aśvaghoṣa buddhista filozófus, költő, a Buddhacaritam című Buddha-életrajz szerzője, valamint megfordult nála Saṅgharakṣa nagy tanító, a Yogācārabhūmi szerzője, mely mű az ekkoriban megjelenő új meditációs iskolák gyakorlatait mutatja be.
A buddhizmus terjedése Buddha idejében elsősorban a Buddha által meglátogatott helyszínekre korlátozódott, így Magadha (ÉK-India) és Kosala (Magadha-tól kicsit ÉNYi irányba), valamin ezektől keletre lévő területekre terjedt ki, habár kisebb közösségek északabbra és nyugat felé is létrejöttek. A későbbi időkben Nyugat-India felé terjedt a buddhizmus, ami elsősorban a kereskedőknek, a világi híveknek volt köszönhető. Az igazán nagy áttörést a buddhizmus terjedésében Aśoka (i.e. 269-232) uralkodása hozta, aki miután megtért a buddhizmushoz több missziót is indított a Tan terjesztésére Sri Lankára, Észak-Kanarába, Karnátakába, Kasmírba, a Himalája vidékeire és Burmába is.
A korai buddhizmus idejében, úgy tartják, tizennyolc különböző iskola jött létre – ugyan több mint harminc neve maradt fenn. Valójában nehéz eldönteni, hány iskola létezhetett, mivel az elkülönülések szempontjai nem egyértelműek. Azt tudható, hogy voltak elkülönülések a szabályzatokban (ún. nikāya iskolák, a vinaya különbségei alapján), a tantételekben (ún. vāda-k), végül ún. filozófiai iskolák is létrejöttek. Fontos azért megjegyezni, hogy legtöbb esetben nem is valós „egyházszakadásról” beszélünk a buddhizmus történetében, hanem egyszerűen például a nagy távolság miatt lassan más szabályok alakultak ki. Ezek a másságok azonban nem érintik az öt vagy tíz legfontosabb szabályt, inkább olyan dolgokban érhetőek tetten, mint a szerzetesi ruha színe, vagy viselésének módja, a testtartás különbségei, étkezési szabályok, egymás megszólításának különbségei és így tovább. Mivel Buddha maga tanította, hogy mindenki legyen „önmaga szigete”, ne mással foglalkozzon, így tulajdonképpen annak is szabad utat biztosított, hogy követői másképpen gondolkodjanak, más szabályokat kövessenek. Emellett a Buddha önmagát olyan orvosnak tartotta, aki felírja a gyógyuláshoz szükséges gyógyszert, azonban az nem minden esetben ugyanaz, így a tanítása sem volt mindig ugyanaz. Ügyes módszere minden esetben a hallgató alkatához, felfogásához, képességeihez szabott tanítás formájában nyilvánult meg. Ennek köszönhető a színes kép, amit a tanításokból felfedezhetünk, és amit aztán a buddhista iskolák is különféle módon képviselnek. A korai időszakban azok a szerzetesek élhettek együtt, akik azonos vinaya-t követtek, így egyetlen kolostorban könnyen megfért egymás mellett többféle tantételt követő szerzetes is.
Mahāsāṃghika iskola
Sajnálatos módon a középkori muszlim pusztításnak áldozatul esett iskola, így tanulmányozásuk csak kevés és töredékes információra alapozható. Azonban azt tudjuk, hogy saját szabályzattal, kánonnal rendelkezett és több aliskolája is létrejött. Korábban már ejtettünk róla szót, hogy a Buddha parinirvánáját követő második zsinatot követően jött létre ez az iskola. A mahāsāṃghika iskola tanításai legfontosabb elemének a lokottaravāda, vagyis a „Világfeletti Buddha” tantételét tekinthetjük, amely szerint a Buddha különleges lény, és a mahāsāṃghika iskola így is tekintett a személyére. (Fontos megnevezni, hogy a lokottaravāda egyben a mahāsāṃghika iskola egyik aliskolájának elnevezése is.) Megvizsgálhatunk két további, a későbbi buddhista tanítások szempontjából is fontos tanítást, ami a mahāsāṃghika iskolához kötődik. Az egyik, hogy leírják Buddha bodhiszattvai útját, azt a tíz szintet, amit bejárt, mielőtt Siddhārtha Gautamaként megszületett, és egyben azt is, hogy ez mindenki számára nyitott ösvény. Ez a tanítás lett aztán az alapja a mahāyāna buddhizmus bodhiszattva tanításának. Valamint egyes aliskolák tanításaiban megjelenik a dharma-śūnyatā, vagyis a dharmák, a végső valóságok ürességének tanítása, ami a későbbi adhidharma, valamint a mahāyāna buddhizmus szempontjából is kiemelkedő fontossággal bír.
Sthaviravāda iskola
A második zsinat alkalmával kialakult iskola, melynek ma is ismert reprezentánsa a theravāda iskola (páli thera azonos jelentésű, mint a szanszkrit sthavira), azonban fontos megjegyezni, hogy bár sokáig azonosnak vélték a kettőt, valójában az elsősorban Sri Lankán fennmaradt theravāda iskola egy aliskolájaként jött létre a sthaviravāda iskolának. A theravāda iskola különleges jelentősége egyrészről abban rejlik, hogy ez az iskola őrizte meg az egyetlen páli nyelven fennmaradt buddhista kánont, másrészről abban, hogy úgy tartják, hogy lényegileg megőrizte az eredeti sthaviravādin vonásokat. Tanításuk szerint a Buddha közönséges ember volt. Jelenleg egyetlen bodhiszattva él csupán, Maitreya, aki a Tuṣita mennyországban tartózkodik, és akkor fog csak az emberi világban megszületni, ha a Dharma kihal. Tanításuk szerint az arhatok minden szempontból tökéletesek, megvalósították, amit maga a Buddha is, már nem süllyednek vissza az emberi szintre. Az elméleti analízisre, különösen a dhammák elemzésére is nagy hangsúlyt fektettek. Tanításaik sűrített foglalata jelenik meg az 5. században élt Buddhaghosa Visuddhimagga (A Megtisztulás Ösvénye) című művében.
Pudgalavāda iskola (vātsīputrīya és sammitīya néven is ismert volt)
Sthaviravāda iskola egyik aliskolája, ami a pudgala-val, a személlyel kapcsolatos doktrinális nézeteltérés miatt jött létre az i.e. 3. században és a 9-10. századik maradt fenn. Mivel az iskola teljes irodalma megsemmisült, mindössze négy hiteles abhidharma-típusú (a szútrákban megjelenő kategóriák és kulcsszavak magyarázatai, a tanítást tisztán elméleti síkon magyarázó) mű maradt fenn kínai fordításban tőlük, így tanításukat nehéz rekonstruálni. Legfőbb tantételük, ami egyben heves ellenkezést is kiváltott, hogy habár a buddhai tanítás szerinti anātman (éntelenség) hétköznapi értelemben helytálló, mégis létezik végső soron egy pudgala, vagyis egy személy, egy szubsztrátum, ami biztosítja az újjászületések közötti folytonosságot, az emlékezést, valamint a szándékos cselekedetek (karma) későbbi beérését.
Sarvāstivāda iskola
A sthaviravāda iskolából jött létre valamikor i.e. 3. század folyamán, amikor az két iskolára szakadt. A sarvāstivāda iskola mellett ekkor jött létre a vibhajyavāda iskola. Hamar uralkodó iskolává vált erőteljes terjedésének köszönhetően. Először Észak-Indiában és Északnyugat-Indiában terjedt, majd Kasmírba és Közép-Ázsiába, végül Kínába is eljutott. Jelentőségét abban láthatjuk, hogy a sarvāstivādin Abhidharmát tekintették mérvadónak a későbbi mahayāna iskolák. Legismertebb és leginkább elérhető sarvāstivāda mű az Abhidharmakośa. A mahāsāṃghika iskola követőihez hasonlóan megkérdőjelezték az arhat abszolút státuszát. Azonban legfontosabb nézetük a nevükre visszavezethető: sarvam asti, vagyis „minden létezik”. Ez a tantétel a pudgala fogalmához hasonlóan a karma működését, valamint az emlékezést magyarázta meg. Eszerint a dharmák, vagyis a létezés oszthatatlan elemei ugyan pillanatnyiak, de léteznek mind a három időben, így a karma értelmezése, hogy a múltban létező dharma kihat a jelenre, az emlékezés estében pedig egy múltban létező „tárgynak” a tudatossága jön létre. Emellett a Buddha, Dharma, Sangha által alkotott Három Ékkőből a Buddhát más iskolákkal szemben, nem a dharmakāya-val, vagyis a tanítások összességével azonosították, hanem a Megvilágosodott Lényt alkotó tiszta dharma-kkal, ami a Buddha tudásából és skandha-iból áll. A sarvāstivāda iskolához kötődik a Hat Tökéletesség, a Létkerék, valamint a Tizenkét Tagú Függő Keletkezés tanítása is.
Vaibhāṣika iskola
A sarvāstivāda iskola egyik híres aliskolája, ami az egyre átfogóbb és terjedelmesebb kommentárokat (vibhāsa) helyezte tanításainak előterébe. Mivel erős hangsúlyt fektetett az Abhidharmára, így ez az iskola lett a korai buddhista skolasztika mintaképe.
Sautrāntika iskola
A sarvāstivāda iskola másik híres aliskolája, ami tulajdonképpen a vaibhāsika iskola ellenpontja. Az iskola neve is rámutat erre az ellentétre, hiszen jelentése: „a szútrákkal végződő”. Tanításaikat leginkább az Abhidharmakośabhāsya című műből ismerhetjük meg, ami nyíltan megcáfolja az Abhidharmát. Nem értenek egyet azzal a tanítással sem, hogy a dharmák az idő mindhárom modalitásában léteznének, állításuk szerint azok pusztán pillanatnyi léttel rendelkeznek, ezért azt is tanították, hogy egy tárgy közvetlen érzékelése nem lehetséges, mivel az ember csupán az érzékszerv által keltett tudati képet érzékeli, ami késésben van a pillanatnyi tárgyuk és az érzékszervekhez képest is. A karma működését azzal magyarázzák, hogy a tettek „átitatják” az ember tudatfolyamatát, és így képesek megszabni a következményeiket. Ezen tanítás támogatására létrehozták a „magvak” (bīja) elméletét, miszerint minden egyes tett egy magot vet el, ami később, amikor a körülmények lehetővé teszik, kikel és az eredeti tett szerinti gyümölcsöt hozza.