(Összefoglaló jegyzet a második Szombat esti beszélgetésekhez, amely az elengedés kérdéskörét vizsgálta.) Gondolatok a Fehér felhők között című dokumentumfilm kapcsán (Edward A. Burger: Amongst White Clouds).
Életünk egyik alapvető és meghatározó ténye az, hogy időről-időre különféle ragaszkodások alakulnak ki bennünk, s ezek tárgyai igen sokfélék lehetnek. Ragaszkodhatunk megszokott cselekvésekhez, emlékekhez, helyzetekhez, kapcsolatokhoz, tárgyakhoz, gondolatokhoz, emberekhez, rengeteg mindenhez. Deshimaru zen mester megfogalmazása szerint: „a ragaszkodás a még meg nem nyilvánult karmáról árulkodik”. A három gyökérokban, mely a nem-tudás, a harag és a vágy, lelünk rá a szenvedésnek erre a forrására. „Amikor a bölcsesség megnyilvánul, nem teszel különbséget öröm és szenvedés között. Az öröm és a szenvedés ugyanaz” – tanítja a film elején az egyik elvonultan élő szerzetes. Örömünket leljük ragaszkodásunk tárgyában, azonban elvesztése szenvedést okoz. Egy és ugyanaz. Gyakran azt is észrevehetjük, hogy ragaszkodásaink „előjele” nem csak pozitv, hanem ugyanilyen erővel megnyilvánulva negatív is lehet. Képtelenek vagyunk elengedni fájdalmas gondolatokat, csalódásokat, bizonyos események, emberi cselekedetek felett érzett megbántottságot, nehezen tudunk feldolgozni bennünket ért lelki megrázkódtatásokat, de ugyanígy megrekedhetünk például romboló kapcsolatokban is.
Gyakorlásunk folyamán végső célunk az lesz, hogy képessé váljunk arra, hogy a jó és rossz dolgokhoz való ragaszkodásunkat egyaránt el tudjuk engedni. Jelen beszélgetésünk során – kiindulópontként – a negatív töltetű ragaszkodásokkal és azok elengedésével foglalkoztunk.
Mint ahogyan a fentebbi felsorolásból is kitűnik, a ragaszkodás, és ezzel együtt az elengedés kérdése nem kizárólag kézzelfogható dolgokhoz kötődik, sőt legtöbb esetben a problémát a megfoghatatlan, szubtilis, bennünket félelemmel, fájdalommal, szorongással eltöltő gondolataink okozzák (érdemes itt megjegyezni, hogy valójában a gondolatok önmagukban sem nem fájdalmasak, sem nem félelmetesek, hanem csak a hozzájuk kapcsolódó érzések lehetnek azok). Megoldatlan érzelmeink, gondolataink nem oszlanak el füstfelhőként a levegőben, hanem csak szunnyadnak a tudatunk mélyén, majd időről időre – gyakran félelemmel társulva – feltörnek onnan. Egyetlen érzés pedig akár gondolatok százait is létrehozhatja néhány pillanat leforgása alatt.
„Tízezer dolog mind ebben a lélegzetben.
Megragadni az ürességet. Nincs mit mondani.”
Mivel az érzések, érzelmek azok, amik a félelmetes, fájdalmas, terhes vagy éppen kínzó gondolatokat kiváltják, így elsősorban ezekkel szükséges foglalkoznunk, hiszen, amint sikerül elengedünk egy fájdalmas érzést, megtapasztalhatjuk azt is, hogy ezáltal megszabadulunk a hozzá kötődő összes gyötrő gondolattól is.
Szocializációnknak, évek hosszú sora alatt kialakított rutinjainknak köszönhetően legtöbbünk más megoldási módszerekhez folyamodik a negatív érzelmek kezelése terén. Ilyenek az elfojtás, félretolás (struccpolitika); a kifejezés, a kiélés és végül a menekülés. Az első esetben valahogy megpróbáljuk „túlélni” negatív érzéseinket, miközben tudatosan, vagy tudattalanul elfojtjuk azokat. Bár az elfojtás egy-egy konkrét esetben átmenetileg eredményt hozhat, a feszültség, amit kelt, nem múlik el, sőt további feszültségeket gerjeszt. Ráadásul miközben az elfojtáson munkálkodunk, gyakran kivetítjük az érzéseinket, megpróbálunk okokat, vagy bűnbakot keresni azért, amit érzünk, hogy ezáltal elfojtsuk bűntudatunkat és félelmünket. A második esetben kiéljük, kifejezzük az érzéseinket, bár valójában mindig csak annyit engedünk ki a bensőnkben feszülő nyomásból, hogy egy kicsit enyhíthessünk rajta. Az általános vélekedés szerint a megoldás az érzések kifejezése. Azonban a harag kapcsán már láthattuk, hogy ez a módszer egy kicsit sem célravezető, egyáltalán nem oldja fel a bennünk rejlő félelmet. A harmadik esetben megpróbálunk elmenekülni az érzéseink elől, amire a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldásnak az tűnik, ha eltereljük a figyelmünket. Megannyi „szokás” vezérel minket, amiket tanultunk, vagy átvettünk másoktól. A tudatunk hétköznapi állapota a „szokás gondolkodás”, amikor rutinból, tudattalanul, a nem-tudásban létezve cselekszünk.
„Hogyha ez a lélegzet elvágódik, akkor az egész világot elengeded.
Miért ne engedhetnénk el akkor rögtön az elején?”
Az egyetlen járható út a tudatos elengedés. Itt tudatában vagyunk az adott érzésnek és észleljük a vele járó gondolatokat is, de nem adjuk át magunkat ezeknek, hanem csak hagyjuk felmerülni, majd eltűnni őket anélkül, hogy bármit is tennénk velük. Amikor feladjuk, hogy megpróbáljunk megváltoztatni egy bizonyos érzést, akkor ez azt fogja eredményezni, hogy mivel nem adunk neki energiát, így szép lassan áttűnik majd egy következő érzésbe. A középúton haladunk. Nem próbáljuk megváltoztatni, nem próbáljuk átalakítani, nem próbájluk meg elkerülni vagy lenyomni sem. Hagyjuk, hogy ahogyan felmerült, úgy el is tűnjön, ahogyan a felhők úsznak az égen.
Amikor maradéktalanul tudatossá teszünk egy érzelmet, amikor mélyen átéljük, akkor észre fogjuk venni, hogy végső soron szabadon eldönthetjük, hogy hagyjuk-e cselekvéssé alakulni, vagy inkább elengedjük. Minden érzelem, ami feltör, eleve gyengülni kezd azáltal – legyen szó akár egy hatalmas erővel feltörő dühről is –, hogy tudatosan tekintünk rá, mert a tudatosság teret hoz létre az érzelem és közöttünk. Abban a térben leszünk képesek cselekedni, amint erről a harag kapcsán már beszéltünk.
Lassan belátjuk majd, hogy semmi szükségünk sincs különféle fájdalmainkra, sérelmeinkre, nincs értelme kötődni hozzájuk. Nem szükséges, hogy az érzelmeink áldozatai legyünk, hogy elszenvedjük azt, amit okoznak. Valójában mindezek pusztán a tudatunk, a „kis egonk” szülőttei. Olyan „programok”, amik egy adott behatásra lefutnak, és amikről azt hittük, hogy szükségünk van a túléléshez. Olyan „programok” ezek, mint a „ha nincs fájdalom, akkor eredmény sincs”, „csak a szenvedéssel elért dolgokat tudjuk igazán értékelni”, „az egyszerű dolgok semmit sem érnek, vagy legalább is nem sokat” és más hasonló szuggesztív mondatok, amelyeket már gyermekkorunk óta hallunk. (Persze az elengedés gyakorlásához is szükség van erőfeszítésre, hiszen anélkül, hogy tudatosan az érzelmek elengedése felé fordulnánk, nem leszünk képesek eredményt elérni, azonban a törekvés, a kitartás, a szorgalom nem szükségszerűen jár együtt szenvedéssel. Egy szó mint száz, nem kell szenvednünk azért, ha el szeretnénk érni valamit, sokkal inkább minden erőnkkel tudatosan törekednünk kell. Buddha azt tanította: törekedjünk fáradhatatlanul – és óva intett mindenféle szélsőségtől. Ezen az úton nem a szenvedés, fájdalom, félelem kell, hogy vezessen minket.)
Az elengedés mellett nagy segítségünkre lehet a pozitív érzelmek megerősítése. Amikor pozitív érzelmeinket erősítjük, pozitív karmikus magvakat hívunk elő a tudatunkból a számtalan ott elvetett karmikus mag közül és egyben újabb pozitív magvakat vetünk el oda. Azok a magvak kelnek ki tudatunkból, amelyeket öntözünk és gondozunk. Ha bennünk van az arrogancia, a harag magva, akkor ott van vele együtt az együttérzés, a türelem magva is. Mindannyiunkban ott vannak a pozitív magvak és ha azokat tápláljuk, akkor táplálék híján a negatívak nem lesznek „életképesek”.
Ha mégis hatalmába kerítene az elkeseredettség, mert visszatekintve úgy érezzük, hogy hiba volt valamit megtennünk, gondoljunk csak bele, hogy miért cselekedtünk úgy, ahogy. Akkor jó ötletnek tűnt! Akkor a legjobb tudásunk szerint megtettük, amire képesek voltunk. Nincs miért hibáztatnunk magunkat és legfőképpen nem hibáztathatunk másokat sem. Mindezekre semmi szükségünk sincsen.
Az elengedésből öröm fakad, mégha sokszor nem is egyszerű. Ramana Maharshi szavait idézve: „Ami jön, fogadd el, ami megy, engedd el. Nézd meg, mi marad.” Ha így cselekszünk, akkor ami marad, az nem a hiány érzete lesz. Az elengedés a küzdelem tudatos feladása is.
„Ahogy a felhők eltakarják a Napot, úgy takarja el a nem-tudás
a buddha-természetet, de ahogy a Nap is ott van a felhők mögött,
úgy a buddhaság is minden sajátja.”