Amikor első alkalommal látunk japán kalligráfiát és elvarázsol, talán sokunkban felmerül, hogy mi is kipróbálnánk, mert jó lenne, ha ilyen szépséget képesek lennénk készíteni. Ha pedig ez megtörténik, akkor minden bizonnyal az is eszünkbe jut, hogy vajon ki az, aki ilyenre képes? Úgy gondoljuk, hogy valami különleges kézügyesség szükséges hozzá.
Azonban ez nem így van. Az „első lépéseknél”, amikor első alkalommal ragadunk ecsetet, talán segítségünkre lehet, ha van valamilyen művészeti előképzettségünk, kézügyességünk. Ezzel szemben a „második lépésnél” már koránt sincsen így. Ne feledjük el: a japán kalligráfia az japán kalligráfia. Ha napjainkban már nem is igaz szigorúan véve, ám korábban mindenképpen jól jellemezte a japán oktatási módszert, ha azt mondjuk: első a szorgalom, a tehetség másodlagos. Jobban megbecsülték azt, ha valaki megküzd valamiért, mint azt, aki úgymond kirázza a kisujjából. A zen buddhizmus által áthatott japán művészetek (a harcművészet is, sőt maga az egész társadalom) mind magukon hordozzák a gyakorlás folyamatosságába vetett hitet, és beláthatjuk, hogy nem hiába. Amikor minden nap végigcsinálunk egy adott mozdulatsort, az egyre tökéletesebb, egyre kifinomultabb lesz. Ebben nincs nagy ördöngösség. Nekünk is őrzi ezt a mondásunk: gyakorlat teszi a mestert. Így van ez a kalligráfiával is. Egyetlen dolog fontos: gyakorolni, gyakorolni. Éppen ezért bárkiből lehet kalligráfus, bárkiből lehet mester. Japánban a kalligráfiaiskolákban éppen úgy, ahogy a harcművészetekből már jól ismerjük, évente vizsgák vannak, és a sikeres vizsgákért fokozatokat kapnak a tagok. Így szép lassan elérhetik azt a szintet, ahol már oktathatnak, és azt is, ahol már mesternek tekintik őket. (Az iskolákról később még esik majd szó itt is.)
Azonban mégis két útja van annak, hogy valaki kalligráfus. Az egyik, hogy shūjit ( 習 字), vagyis szépírást gyakorol. A legtöbb iskolában ezt tanítják. A feladat, hogy a tanuló a lehető legtökéletesebben elsajátítsa az iskola stílusát, és képes legyen azzal alkotni. Fontos szempont az írásjegyek tökéletes kivitelezése, a stílusjegyek konzekvens alkalmazása. Egy ilyen kalligráfia mindig magában rejti a sajátos harmóniát, a vonalak szabályos lüktetését. Ez hosszú évek gyakorlásával sajátítható csak el, amely évek igen sokáig a mesterek másolásából állnak. Ebben nincs is különbség az iskolák között.
A másik út a shodō (書道), vagyis az ecset, az írás útja. Gyakorlatában nem különbözik az előzőtől, hosszú éveken keresztül gyakorolják, másolják a mestereket, azonban a kalligráfia ebben az esetben egy szellemi út, az élet szerves része. A shodō mester számára az esztétika nem feltétlenül fontos. Sajátos stílust alakít ki. Ilyen kalligráfusok a zen mesterek. Igen gyakran két saját kalligráfiájuk sem hasonlít egymásra. Előfordul az is, hogy ránézésre mégcsak nem is „szép”, amit csinálnak. Azok az esztétikai értékek, amelyeket megszokhatunk, és megtanulhatunk a szépírással kapcsolatban, gyakran cserben hagynak, amikor a shodōval találkozunk. Mást és másképpen kell nézzünk egy ilyen alkotást.
Ha tehát mindezek tudatában újra feltesszük a kérdést magunknak: kiből lesz kalligráfus, akkor már tudjuk, bárkiből, aki hajlandó időt és energiát áldozni arra, hogy magáévá tegye ezt a művészetet.