Szóval legyen akkor egy kōan (公案), amit most megnézünk, ez:

 

Azt hiszem első lépésként, amikor korábban egy-egy kōant megismertem, mindig pontosan az a kettős érzés kerített hatalmába, mint amikor Szent Ágoston az időről elmélkedve azt mondta: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdi tőlem, akkor tudom. Ha azonban a kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom…”. Ha nem kérdezte senki, hogy mi a kōan, úgy éreztem, tudom mi az. Ha nem kérdezte senki, hogy mit jelent egy kōan, úgy éreztem, értem. Amint viszont szavakba kellett öntenem, azonnal kicsúszott a kezeim közül.

Ezen a furcsa paradox érzésen a gyakorlás lendíti tovább az embert. Sokan vannak úgy, hogy a zent a kōanokban látják, azokat tanulmányozzák, betéve tudnak akár százakat is. A kōanok azonban nem valóak arra, hogy bemagoljuk őket. Semmit nem érünk el azzal, ha kívülről fújunk egy halom zen történetet. Természetesen mindenképpen műveltek lehetünk általa, de attól tartok, hogy nem jobban, mintha megtanulnánk száz meg száz verset. Bizonyos körökben bármelyik kiemelkedő figurává tehet minket, egy-egy társaságban, akár még tiszteletet is kivívhatunk általa. Azonban a zen nem a tisztelet kivívásáról szól, nem fontos, hogy mennyire tartanak bennünket bölcsnek, okosnak, vagy éppen ostobának és butának. Hogy mennyire így van, szeretnék egy másik – számtalan esetben idézett – zen történetet példaként felhozni, amelyet Harada Rōshi is elmesél könyvében, a Bódhidharma ösvényén oldalain:

Kyōgen Chikan (香厳智閑) zen mester Hyakujō Ekai (百丈懐海) mesternél tanult, amíg a mester 814-ben el nem hunyt. Ekkor Isan Reiyūval (山霊祐), egy idősebb szerzetes társával folytatta a sanzen gyakorlatát, amikor a mester és a tanítvány között személyes tanítás folyik. Isan azt mondta:

– Amikor Hyakujō zenjinél voltál, azt mondják, egyet mondtak neked, és te tízet értettél. Híres vagy nagy eszedről, és azt mondják, mindet elolvastál, amit a zenről írtak. Ennek ellenére engem nem az érdekel, amit olvastál, vagy tanultál, vagy valaki mástól hallottál. Mi az, amit tudtál, mielőtt kijöttél anyád méhéből? Mielőtt bármilyen szót is ismertél volna – mondj egyetlen szót erről!

Ez a kérdés keményen próbára tette Kyōgent, aki számtalan választ felsorolt. Egy alkalommal azt felelte:

– Mu.

Mire Isan azt mondta:

– Ez az, amit Jōshū mondott.

Máskor Kyōgen így felelt:

– A forma nem különbözik az ürességtől.

– Ez az, ami a Szív szútrában van leírva – mondta Isan.

– Eredendően csak egyetlen üresség létezik – mondta máskor Kyōgen.

– Ezt már a Hatodik pátriárka is megmondta – mondta Isan, és bizony nem számított, hogy Kyōgen mint válaszolt, Isan egyre feltárta számára, hogy mások szavait ismétli csupán.

– Hogy milyen volt az arc, mielőtt megszülettél volna, minden tapasztalatot és tanulást is megelőz. Mi az? Mondd meg magadtól! – mondta Isan Kyōgennek. Mivel Kyōgen nem tudott válaszolni újraolvasott mindent, még a hozzájuk tartozó jegyzeteit is. Isan azonban egyetlen válaszát sem fogadta el, sőt azokat az ősök szellentéseinek nevezte. Kyōgen már könyörgött Isannak, hogy legyen irgalmas és mondja meg a választ. Isan csak nevetett és így szólt:

– Szeretném neked megmondani, de akkor azok az én szavaim lesznek. Magadnak kell megfogalmaznod a saját válaszodat a saját szavaiddal.

Kyōgen hiába tanult szorgalmasan, most egyetlen szót sem tudott mondani. Nem jutatta előre hatalmas tudása. Úgy érezte nincs ereje a gyakorláshoz, de a társadalomba sem képes visszatérni. Így úgy határozott, hogy elvállalja egy temető gondozását, és senkinek sem mutatja arcát. A Hatodik Pátriárka utódját, Echū Kokushit (慧忠国師) egy félreeső helyen temették el, hát oda ment Kyōgen, és azzal töltötte napjait, hogy a temetőt takarította a hegyen. Munkája közben azonban minden pillanatban magában hordozta a kérdést: mondj egy szót, onnan, mielőtt anyád méhéből megszülettél volna. Ezek a szavak sosem hagyták el, mindig benne motoszkáltak, és kétségbeesetten kereste a választ. Így történt, hogy egy napon, amikor a gereblyézés után az összegyűjtött leveleket felszedte, és ahogy mindig, a bambuszligethez vitte és a bambuszok közé dobta őket, akkor a levelek közé szorult cserépdarab hozzáütődött az egyik bambusz törzséhez és nagyot koppant. Amikor meghallotta Kyōgen ezt a hangot, megvilágosodott.

– Ez az. Ez a hang! Ezt nem hallottam senkitől, nem olvastam egyetlen könyvben sem. Ez a hang, amelyet az én hallott, mielőtt megszülettem – ez az!

Közvetlenül érezte a pillanatot, ahogy túllépet minden fogalmi elképzelésen, és ez örömteljesen jött fel tudatának legmélyéből. Messze a távolba nézett abba az irányba, ahol Isan élt, füstölőt gyújtott és így szólt:

– Isan, te nagy tanító! Jól tetted, hogy olyan alaposan elverted rajtam a port. Ha nem ösztönöztél volna, hogy továbbmenjek, soha nem ízlelhettem volna meg, amit ma.

 

 

De térjünk vissza kōanunkhoz, amelyből két tanítást is feltárhatunk. Az első tanítást a szerzetesnek a Liujangban lévő chan mester adta. A tanítás így hangzik: „Mehetsz bárhová, útra úgyse találsz”. Ez több szempontból is figyelmet érdemel. Már eleve az érdekes, hogy a szerzetes, aki ezt elmondja éppen most érkezett meg – tehát úton van vagy volt – egy másik kolostorba, ahol Mu-csou is tartózkodik, és aki megkérdezte tőle, hogy mit tanít a mester ott, ahonnan jön. Ha tehát megértette volna a szerzetes a chan mester tanítását, akkor eleve nem ment volna sehova. Rájött volna arra, hogy bárhová is megy ott nem fog az útra lelni.

Elég sok kōan foglalkozik azzal, hogy szerzetesek megkérdezik mesterüktől, hogy hol van az út. Az „út” szó maga ilyenkor arra az útra céloz, amely a megszabaduláshoz vezet. A mesterek pedig gyakran olyasmi lényegű választ adnak, mint hogy ’a folyóban’, ’az út porában’, ’a szél suttogásában’ van az út. Vagyis az út mindenhol van és sehol. Ha a szerzetes megértette volna igazán azt, amit a mestere tanítani próbált neki, nem próbál vándorolni. Vagy legalábbis nem feltétlenül kel útra hipp-hopp, hanem „hosszasan gyakorol ezzel a mondattal”. Hogy ez mit jelent? A kōan gyakorlatok nem arról szólnak, hogy a mester mond valamit, aztán azt fizikailag igyekszünk védeni vagy cáfolni. Egy kōannal „dolgozunk”. Magunkba fogadjuk, aminek egyik első lépése az általában, hogy agyalunk rajta. A gondolkodás nem vezet sehova, ezt tudjuk. Mégis gondolkodunk. A sok gondolkodás azonban ki tudja oltani aztán önmagát… De most ne menjünk ebben a dologban túl messze, térjünk vissza szerzetesünkhöz és útjához. Azzal, hogy fizikailag utazik az ember, úton van, nem jut el sehová. Nem jut el a megszabaduláshoz. Legalábbis abból, hogy fizikailag úton van az ember, még nem következik az, hogy szellemileg is az úton van. A szellemi út mindenhol ott van. Nem kell érte elvándorolni kolostorba, nem kell érte zarándokolni. Az út az emberben van, ahogy maga a buddhaság is. Mindenki rálelhet bármelyikre saját magában. Ismerjük a mondást: ha találkozol a Buddhával, öld meg? Természetesen nem kizárt az, hogy segíthet egyfajta fizikai vándorlás abban, hogy az ember megvalósítsa a szellemi utat, de semmiképpen sem feltétele.

Ezzel analógiában lévőnek érezhetjük a Buddháról szóló azon zen tanításokat, amikor egy szerzetes megkérdezi mesterétől, hogy ’ki a Buddha’, vagy ’mi a Buddha’. A kérdésekre gyakran válaszként furcsának tűnő dolgokat mond a mester, mint hogy ’a cédrus a kertben’, de más esetekben a ’te ki vagy’ válasz érkezik a mestertől, vagy egyszerűen megszólítja a kérdezőt a nevén. Mindez azért van, mert a zen arra tanít, hogy a buddha nem kívül van. A buddha belül van. Mindenkiben ott van a buddha-természet, amely ha nevén nevezik, azonnal felel, gondolkodás nélkül. A legegyszerűbb dolgokban is ott van a buddha-természet, a legegyszerűbbnek tűnő gesztusokban is.

Az út éppenséggel ugyanaz lehet, mint a buddha, vagy a buddha-természet. Mindenkiben benne van. Mindenkinek a sajátja. Nem található kívül, ahogy buddha sem, vagyis a buddhaság. Nem lehet, nem kell mindent folyton ésszel vagy intuícióval felfogni, vagy megpróbálni megérteni. Sokszor egyszerűen csak eggyé kell válni vele. Nem nevezhető meg minden másképpen, mint csupán úgy, hogy éppen az, ami. A buddha mindig jelenlévő valóság, az út is az. Azzal, hogy a szerzetes útra kelt nem hallotta meg mestere szavait, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy csupán szavait halotta meg, ahogyan Mu-csou is reagál.

 

Második tanítás, Mu-csou tanítása azzal, hogy botjával a szerzetest fejbe kólintja és azt mondja: „Csak a szavakra emlékszel”. A zen tanítás sosem csupán a szavakban rejlik. A lényege inkább a lélektől-léleknek szóló tanítás, vagy még inkább átadás, az, ami a szavak mögött rejlik. Gyakran a mester nem mond semmit a zen történetek tanúsága szerint. Egy gesztust tesz, mondjuk hátat fordít, és ezzel jelzi, hogy a szerzetesnek jobb, ha szavak helyett, amelyek csak jobban összezavarhatják, inkább önmagába merül és meditál. Vagy felemeli az ujját a mester, esetleg a botjával megsuhintja a szerzetest, vagy rákiált. Ha pedig mégis válaszol, akkor a válasza gyakran látszólag nem is kötődik a kérdéshez, mert nem feltétlen akar a kérdésre választ adni, vagy éppenséggel számunkra úgy tűnik, hogy az nem a kérdésre adott válasz, azonban sokkal inkább válasz, mint bármi más. De azt se felejtsük el, hogy a válasz valójában a kérdező szerzetesben van. Nem vezetne sehova, ha a mester megmondaná. Sokkal inkább rá kíván mutatni arra, ami a legfontosabb a szerzetesnek. Vagy éppen arra, hogy a kérdező szerzetes éppen milyen szintjén jár szellemi útjának. Nem hiába történik meg gyakran, hogy a mester válasza megvilágosodáshoz vezeti a kérdezőt. Legyen az akár egy pillanatnyi megtisztulás, vagy a teljes megvilágosodás is akár. Azzal, hogy megérti a választ lép egyet, kimozdul abból az állapotból, amibe akár már hosszú ideje beleragadt.

A történetben szereplő szerzetes nem értette meg elsőre mestere szavait. Olyan helyen keres, ahol semmit sem talál. Erre pedig Mu-csou tanítása világított rá.

Tulajdonképpen két esélyt is kapott arra, hogy elérjen a lényeghez. Ugyanazt, csak más szavakkal. Hogyan is érthető ez? Álljon itt végezetül még egy történet: