A zen négy alapelve azon tanítás, amely segítségével szokták a leggyakrabban hangsúlyozni a zen sajátosságait. Éppen ezért érdemes elmerülni a szavak értelmében.

1. a tanításokon túlmenő átadás (教外別傳, kyōge betsuden)
2. az írásokra nem támaszkodás (不立文字, furyū monji)
3. egyenesen az ember tudatára való rámutatás (直指人心, jikishi ninshin)
4. buddhává válni az ember természetének meglátása által (見性成佛, kenshō jōbutsu)

Az első alapelv, amelyet úgy is fordíthatnánk, hogy külön átadás a tanításokon kívül. Ez a mondat arra vonatkozik – mint a korábban említett lélektől-lélekig átadás is –, hogy a tanításokhoz szükséges egy közvetlen kapcsolat. Ez volt az oka annak, hogy Daruma egy külön átadási láncolatot indított el. Az első alapelv a zennek azon alapállását mutatja be, amely visszanyúlik egészen a történelmi Buddháig (釈迦, Shaka, udvarias megfogalmazásban: お釈迦さま, Oshakasama). Buddha a Keselyűcsúcson egy szál virágot mutatott fel egy tanítás alkalmával. Minden tanítvány csendben figyelt, egyetlen ember volt csak, Mahākāśyapa (大迦葉, Daikashō, vagy ahogy a zenben említik Makakasho Sonja), aki ennek láttán elmosolyodott. Buddha ezt látva felé fordulva a következő szavakat mondta: ezt a tanítást adom át neked. A zen tulajdonképpen ezzel a mozdulattal vette kezdetét, ezt a tanítást kapta meg Daruma is, és vitte el Kínába, hogy onnan Japánba juthasson. E nap után a mesterek – Buddha felmutatását követve – tanításaikat gyakran szavak nélkül, a dolgok lényegére való rámutatással adták tovább a szerzeteseknek. Végső soron, amikor a tanításokon túlmenő átadásról beszélünk, akkor éppen azokra a mozdulatokra gondolunk, amelyek a szavakon túl, mindenkor és mindenhol a lényegre mutatnak rá. Ez a zen egyik legjellegzetesebb vonása és a kōanokban oly gyakran megjelenő attitűdje.

A második alapelv – vagyis, hogy nem támaszkodunk szavakra és írásokra – szoros összefüggésben áll az első alapelvvel. Valójában mind a két sor arra vonatkozik, hogy bármilyen szépen is legyenek megírva a szútrák vagy más szent szövegek, ha nem valósítjuk meg önmagunk számára azt, amiről szólnak, akkor önmagukban semmit sem érnek. Pusztán formájukra, tartalmukra támaszkodva elvétjük az irányt. Ezért az első két sort össze is kapcsolhatjuk egy egésszé. A mélyebb értelme ezeknek a gondolatoknak, hogy nemcsak a szent szövegekre, hanem semmire sem szabad támaszkodjunk. Az alapelv megértéséhez hozzátartozik, hogy a kínai buddhizmus azon korszakában, amikor Daruma Kínába érkezett a szent szövegekhez való erős ragaszkodás igen komoly akadálynak bizonyultak a gyakorlók számára, azonban ez nem jelenti azt, hogy mára elvesztette volna aktualitását. Éppen ezért fontos, hogy belássuk, hogy mindez azt jelenti: a gyakorlásunkban nem támaszkodunk egyetlen dologra sem. Ezt a sort egyébiránt igen gyakran félreértik és félremagyarázzák. Első hallásra úgy szokták interpretálni, hogy a zen gyakorlók egyrészt nem ismerkednek meg a buddhista szövegekkel, másrészt ha meg is ismerkednek velük figyelmen kívül hagyják őket. Ez azonban így nem igaz. Nincs olyan zen szerzetes, legfőképpen nincs olyan zen mester, aki egyaránt ne ismerné tökéletesen a korai és a későbbi buddhista szövegeket, és ne tanulmányozná őket egy életen át. Az, hogy nem támaszkodunk az írásokra, pontosan annyit jelenti, amit mond, hogy: nem támaszkodunk rájuk. Ismerjük őket, de nem kapaszkodunk beléjük. A saját életünkre vetítve ez annyit jelent, hogy: nem mások által kimondott szavakkal próbáljuk megválaszolni a kérdéseinket, hanem megtaláljuk a saját válaszainkat. Azzal ugyanis, hogy valaki megtanul rengeteg kōant, vagy kívülről tudja az összes szútrát és zen történetet, semmivel sem jut közelebb a lényeghez.

A harmadik alapelv, a közvetlenül az ember szívére, más szóval élve a dolgoknak pontosan a lényegére mutatni. Erről a sorról azt tanítják a mesterek, hogy a – már korábban említett – szavak nélküli átadáshoz köthető. Amikor elolvasunk egy kōant, sok esetben pontosan ezzel találkozhatunk, ezt a mozdulatot, rámutatást fedezhetjük fel a mester válaszaiban. Első olvasásra gyakran úgy tűnhet, hogy a mester nem a számára feltett kérdésre válaszol, ami talán nem is túl nagy tévedés, hiszen a mester sok esetben nem a szerzetes által feltett kérdéssel foglalkozik, hanem arra mutat rá, hogy a szerzetes hol jár a gyakorlásban. Ezt úgyis mondhatnánk, hogy nem fontos a kérdés, pusztán az, hogy a szerzetes tudata teljes mértékben elérje tiszta állapotát, hogy a szerzetes a válasz által felébredjen, megvilágosodjon. Számos kōant lehetne megemlíteni ennek kapcsán. Itt egy kevésbé ismertet, de a jelenlegi témához igen megfelelőt említenék meg: „Egy alkalommal egy szerzetes kérdezte a mestert: Mi a szó mielőtt kimondják? A mester válasza: Mielőtt kérdeztél, válaszoltam.”[1] Mindez módfelett egyszerűnek tűnik. A mesterek tulajdonképpen sosem mondanak mást, mint amit Buddha mondott utolsó szavaival: törekedjünk fáradhatatlanul; tehát gyakoroljunk és ne kívül keressük a válaszokat, hanem önmagunkban. Ha a zent tömören akarnánk leírni, akkor pontosan ez az egy sor lenne. Az ember szívére mutatás nem más, mint pontosan a dolgok lényegére való rámutatás, és nem utal transzcendens dologra.

A negyedik alapelv, a látni a valódi természetet és Buddhává válni, vagyis látván a dolgok lényegét, ahol nincs semmi önvaló (ego, én) és ezáltal Buddhává válni. Talán még jobb lenne úgy fogalmazni: a dolgok lényegét látva felébredhetünk. Ez ugyanis a buddha elnevezés eredeti jelentése és nem csupán egy személy neve, aki kétezerötszáz évvel ezelőtt élt. Más buddhista iskolák esetében a Buddha szó egyet jelent egy emberi lénnyel, aki korábban élt és hihetetlen tulajdonságokkal rendelkezett. Azonban a zenben ez más. A zen tanításokban a Buddha nem más, mint mindannyiunk: felébredett, megvilágosodott állapotban. Ez az egyetlen buddha van és ehhez semmi köze annak az embernek, aki kétezer-ötszáz éve élt. Mindez elsőre úgy hangozhat, hogy a zen nem tiszteli a buddhista hagyományokat. Azonban a zen éppen azt keresi, hogy mi magunk hogyan válhatunk Buddhává, ezért talán mégis a zen a buddhizmus legeredetibb formája. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az utolsó alapelv magáról a Buddhává válásról szól. Ez a sor azt a buddhai tanítást eleveníti fel, amely hírül adja, hogy minden érző lény birtokolja a buddha-tudatot. Amikor ugyanis meglátjuk saját tiszta természetünket, akkor ezt a buddha-természetet[2], buddha-tudatot látjuk meg, ezért válhatunk saját tiszta természetünk meglátása által Buddhává.[3]