A kalligráfia gyakorlásban akad egy pont, ami jó ideje foglalkoztat és megoldást keresek rá: ez a pont a keretezés. Hónapok óta kísérletezek, hogy milyen anyagokkal tudnám helyettesíteni azt a hiányt, amelyet a Japánból jelenleg még mindig beszerezhetetlen keretek és az ahhoz tartozó speciális anyagok és eszközök jelentenek. Annyi „kalligráfia hullát” gyártottam már így, hogy meg sem tudnám számlálni, csak hizlalom a szelektív hulladékgyűjtő papírkosarát, de megoldás kevésbé akad.
Jelenleg egyedül gyakorlom nap, nap után, így az interneten gyűjtök mintákat, azokat irogatom, alakítom át a kezemre. Tegnap így készült el az alábbi három kalligráfiából a második kettő. Az első a mushin (無心), a nincs tudat. Ez a zen terminológia nagyon fontos számomra, sokszor írom le, lassan kiforr az írásmódja is számomra. A második a hisshō (必勝), amelyre tegnap akadtam, és azt jelenti, hogy biztos győzelem. Nagyon megtetszett a leírása ezért is próbáltam meg elkészíteni. A harmadik szintén egy olyan kanji, amelyet gyakran írtam már le, de ez a mód új nekem. Ez a hana (花), a virág. Nagyon kellemesen lendületes a formája ennek az írásjegynek, ezért tetszett meg.
Szóval megírtam ezeket, aztán jött a próba, hogyan lehetne belőlük kép, amely a falra is kerülhet. Korábban olvastam – minden japán és angol tudásom bevetve igyekeztem megfejteni a talált szövegeket – arról, hogyan is keretezik a kalligráfiákat. Az egyértelmű, hogy Japánban erre szakosodott szakemberek vannak, mesterek, akik úgy értenek hozzá, ahogy a kalligráfia mesterek a kalligráfiához. Viszont errefelé nem igen találni ilyen mestert, gondoltam ettől még meg kellene oldani. Kiderült, hogy először is van az úgynevezett urauchi (裏打), a hátlap papír (angolosan baking paper, vagy background paper), amelyre felkerül a kalligráfia papír, majd ezt követően kerül azokra a bizonyos csodálatos tekercsekre, esetleg keretekbe. Csakhogy ilyen urauchi sincs nálunk. Elsőként kerestem megfelelő anyagot, amely kibírja, hogy az a rengeteg nedvesség sem gyűrje össze teljesen, amit a ragasztó jelent. Ilyen papírt találtam a jó öreg mérnökök által használt dipa „személyében” (hála Édesanyám ezen irányú ismereteinek). Azonban a ragasztó így is probléma volt. Mivel azt olvastam, hogy az eredeti, tradicionális japán rizs alapú ragasztó helyettesíthető, így elsőre a tapéteragasztó ugrott be. Csakhogy sikerült egy kép, aztán azóta sem igazán jött össze. Megnéztem hát számtalan videót erről, és eljutottam a jó öreg csirízhez (víz, liszt és egy kis só). Hogy mi volt az oka, hogy a tapétaragasztó befuccsolt? A tus koromból készül, vagyis lugos a ph értéke. A tapétaragsztó savasnak tűnik, oldja is így a tust. Viszont a liszt és víz párosához adott só semleges ph értéket ad, így a tus már nem oldódik, ahogy a pecsét sem annyira.
Oké, a fent látott kalligráfiákból kettőt megpróbáltam felragasztani. Hát, „meghaltak” ők is. Azonban kiderült, ha jó a csiríz sűrűsége, akkor talán jó lehet. Jönnek az új kísérletek.